Pontosan 1969 nyarán ismertem

 meg a kőszívű, szigorú olvasószerkesztőt, aki egész életét a szerkesztőségben töltötte. Elsőként érkezett és utolsóként oltotta le a villanyt. Nem ismerte a megalkuvást, bárkiről is legyen szó kiherélte a kéziratát. Megvallom sokat szenvedtem Tőle, képes volt a legjobb írásaimból mákos tésztát varázsolni. Úgy húzogatta át s javítgatta, hogy még a mindenre képes gépírónők se tudták kisilabizálni. Előfordult, hogy egy képet addig szabdalt míg végül semmi se maradt belőle, igényes igazi jó szerkesztő volt. Az a típus aki ha írni is tudott volna akár újságíró is lehetett volna.

 

 

Többször próbáltunk merényletet elkövetni ellene – gondoltuk egy Lenin írta újság kéziratát csempésszük a kosarába. Elképzeltük, mit művelt volna a nagy ember szerzeményével. Már sajnálom, hogy nem játszottuk meg.

Első főnököm volt – végül hosszú ideig én voltam az Övé. Kedvem lett volna törleszteni, lett volna mit, nyugodt a lelkiismeretem valami mindig visszatartott ettől a gyalázattól. Eszembe jutott – végső soron a kíméletlensége, hogy a szakmai mércét mindig magasabbra tette, nehogy már átugorjuk, hasznunkra vált. Köszi János. Köszi Tanár Úr.

szantograf.hu