Persze nem arra az ismert verzióra  gondolok, hogy zuhogó esőben, szépruhában, nagyon hivatalos hétköznapon, pocsolyába hajtó autókeréktől felverten, ázott verébként, esernyőt és gyereket tartva a kézben átkokat szórni jó móka. Másmilyen formájára gondolok az esőáztatásnak. De nincs ebben semmi filozófia, vagy tudj’ Isten valamilyen mélyenszántó mondanivaló. Ebben csak egyszerűség és nagyszerűség van, csak a természet és a kötetlenség, szabadság maga.
Először egy másfél évvel ezelőtt találkoztam ezzel az érzéssel. A Bükkben futottam jó „padavánként” az akkori klubedzővel, és Fehérkőlápáról lefelé tartva a „szerpentinen” elkapott a zivatar. Az esővel együtt folytunk le a hegyről, gázoltunk át a lábunk között kanyargó időszakos patakokon, s Lillafüredtől az aszfaltúton nyargalva örömmámortól ittasan hagytuk, hogy a futástól hevült bőrünk elnyelje a ránk szakadó felhőt. Biztos meghatározó az első alkalom, mint minden másban is, és valóban, ez a találkozás rányomta bélyegét az esővel kötött szerelmi házasságomra.
Soha azóta nem gondolkoztam rajta, hogy elinduljak e futni, vagy biciklizni, ha borús az idő, vagy szemerkél az eső. A katarzist, az eső adja. Amikor érzem, hogy teljesen elnyelte a testem, amikor már nincsen védendő szárazság rajtam, amikor már nem az izzadtságot törlöm magamról, amikor már nem is érdemes bármit is törölni, amikor már meg lehet feledkezni mindenről. Mert nem számít, hogy felver, hogy belelépek, hogy lecsorog, megáztat, vagy tocsogok benne… Ilyenkor igazán felszabadultnak érzem magam…
Ma délután Dénessel bringára szálltunk, megörültünk a végre előbukkanó napocskának. Nem sokáig, mert Tapolca felé tartva már látszott, hogy nem ússzuk meg a visszautat száraz bőrrel. Bennem a visszafordulás, Dénesben az anyjában való kételkedés gondolata nem merült fel. Lehet, hogy motiválta a beígért fagyi is, de a mondanivalóm kedvéért ennek hangsúlyozását mellőzném…Persze bőrig áztunk mire hazaértünk. És ahogy tekertünk a sűrű cseppekben aláhulló áldásban, nekem is egyre csak egy kis rigmus tekergett a fejemben, mosolyra húzva a szám…
Szeretek megázni…csak menni, és nem bánni… 😀 S. Réka