Alaposan felkavarta a francia  médiavilágot az öt éve alapított XXI című párizsi folyóirat január elején közzétett évfordulós „kiáltványa”. A Manifeste XXI szerzője a negyedévenként megjelenő, rendkívül sikeres nyomtatott kiadvány két alapítója, Laurent Beccaria és Patrick de Saint-Exupéry. Az eMasa összefoglalója.

A XXI könyvüzletekben kapható, továbbá elő is lehet fizetni rá, nincsenek hirdetési oldalai. Meglehetősen borsos ára (példányonként 15,50 euró) ellenére nagy siker. 50 ezer példányban jelenik meg Franciaországban, évi 450 ezer eurós hasznot mutathat fel. A 200 oldalas kiadvány munkatársai, a cikkek szerzői, fotósok, rajzolók „nagy formátumú információt” ígérnek az olvasóknak, és példájuk más hasonló publikációkra (Hobo, We demain) is hat.

A vitát kavaró 20 oldalas, gazdagon dokumentált, utalásokban és idézetekben bővelkedő, számos példát felsorakoztató manifesztumban a XXI két tulajdonosa láthatóan provokálni kíván: „Mi van akkor, ha a világsajtó vezetői tévednek, amikor egymással versengve ruháznak be a különböző portálokba, multimédiás szerkesztőségekbe és alkalmazásokba? Mi van akkor, ha a meglátogatott oldalak és a médiamárkává átalakított újságcímek rendkívüli közönsége csapdának bizonyul?” – idézte kérdéseiket a párizsi Le Point.

Automatizált újságírók, valótlanított világ

A szerzők szerint az újságíró egyre inkább egy képernyő előtt ülve rendez, válogat, kommentál és vezeti a társalgást egy olyan világban, amelyben bármiféle információt két óra múltán már elavultnak és értéktelennek tekintenek. A páros vitriolos formulákkal rajzolja meg a digitalizálódó hírközlés portréját, nem kíméli a világháló „technológiai blöffjeit”, „az információ körkörös mozgását”, az „automatizált újságírást”, a „világ valótlanítását” (déréalisation du monde). A kiadók minden szezonban új változtatásokkal és csodálatos megoldásokkal állnak elő, írják, ám a digitális átállás a XXI szerint továbbra is pénzügyi szakadékba vezet.

A XXI alapítói sürgetik: helyezzék új alapokra a sajtót, ehhez „kopernikuszi forradalomra” lenne szükség. Saját folyóiratuk modelljét általánosítva hirdetések nélküli sajtót szorgalmaznak, amelyet tehát teljes egészében annak olvasói finanszíroznak, így nyerheti vissza értékeit, így válhat ismét „hasznossá, kívánatossá és szükségessé”. Ez az „internet utáni” sajtó Beccaria és Saint-Exupéry receptje szerint négy pillérre támaszkodna: az időre – „időt szentelne a témák feltárására, kivizsgálására”, a helyre – „elmenne oda, ahová az olvasó nem juthat el” – , a képre – „visszatérve a fotóújságíráshoz és az illusztrációhoz” – és végül a koherenciára – „mivel a minőség fontosabb, mint a mennyiség”.

Az igényes folyóirat-szerkesztők manifesztuma azonnal sokoldalú, rokonszenvező, ám szinte egyöntetűen kétkedő visszhangot váltott ki a francia médiavilágban. Patrick Eveno médiatörténész például az AFP hírügynökségnek kifejtette: „csak speciális részterületeken, fészkekben működhet az, hogy kizárólag az olvasó fizet a termékért”. Szerinte már csak azért is utópia megszabadítani az újságírást gazdasági és pénzügyi kötelezettségeitől, mert a mai sajtó a piacgazdasággal született.

Vincent Giret, a nagy múltú párizsi Libération ügyvezető igazgatója leszögezte, hogy a digitális átállás szerkesztési és gazdasági szükségszerűség. Az előbbit az magyarázza, hogy az újságíró a létező világgal foglalkozik és követnie kell annak változásait, beleértve a digitalizálást, a gazdaságit pedig az, hogy fenn kell maradni a konkurencia közepette. De új munkamódszerekre, szerkesztési formákra van szükség, és közben elkerülhetetlenek bizonyos kudarcok is.

Vita a „hasznos újságírás” modelljéről

Johan Hufnagel, a Slate.fr internetes portál egyik alapító főszerkesztője szerint a XXI okfejtése a francia értelmiségnek a webtől való idegenkedését tükrözi, holott az internet „arra ösztönöz, hogy jobb újságíróvá váljunk”. A Le Monde helyettes igazgatója, Serge Michel úgy fogalmaz, hogy „a digitális média önálló újságírói világ, sőt visszatérés a forrásokhoz, hiszen korábban a Le Monde naponta három kiadásban jelent meg. Az internet nem csapda, hanem a sajtó megsokszorozása. Szeretem a XXI-et, de kiáltványuk kissé pro domo jellegű”.

Lauren Beccaria minderre azzal válaszol, hogy nem a képernyő és a papír, a modern és a régi újságírás szembeállításáról van szó, hanem csak arról, hogy a digitális nem „a” megoldás, ezt elhinni veszélyes lenne. A digitális siker mindig a jövőt ígéri: „később kifizetődő lesz”, stb. Ám az mégsincs rendjén, hogy a jól menő papírkiadással rendelkező The Economist az internetre teszi a tétet. Az ezt az utat elsőként választó The Guardian portálja heti százezer fontot veszít, érvel Beccaria, aki szembeállítja ezzel a mindmáig papíron megjelenő szatirikus Le Canard enchainé francia hetilap töretlen sikerét, vagy azt, hogy a csak előfizetések révén működő, a hirdetéseket elutasító Médiapart portál jövedelmező vállalkozásnak bizonyult.

A Mediapart két társalapítója azonban maga is árnyalja a képet. Jean-Marie Charon rámutat arra, hogy akárcsak a XXI, a Mediapart is kisebb szerkesztőség, amely speciális területre koncentrál (hosszabb riportok, oknyomozó újságírás), viszont a hírszolgáltatás komolyabb befektetéseket igényel. Edwy Pleyel, a portál másik társalapítója azonban a jövő egyik műhelyének tekinti mind a Mediapart, mind a XXI gárdáját.

A XXI manifesztuma előtt még hosszú út áll, az általa gerjesztett vita ugyanis átkel az óceánon: Laurent Beccaria közlése szerint februárban a nagymúltú amerikai Harper’s magazin is közölni szándékozik a „hasznos újságírás” melletti harcos felhívást.
Baracs Dénes   http://www.emasa.hu