Bocsássák meg nekem azt, hogy Új Évi Jókívánság gyanánt röviden összefoglaljam karácsonyi bécsi tartózkodásomat.
————————–
Úgy kezdődött, hogy december 23-án 10 órára a Bécsi Operaház sarkánál volt a találkozásunk megbeszélve két leányommal, ezért reggeli 6 órakor kellett elindulnunk ahhoz Siófokról, hogy Mórnál megállítson egy nagyon kedves gépkocsivezető azzal, hogy füstöl a bal hátsó fék, de nagyon.
Kieresztettem ekkor a kéziféket, egy darabig aggódtam, de talán két perc késéssel a találkozó létrejött és beültünk az Operaház közvetlen szomszédságában lévő háznak második emeleten lévő olyan étterembe, aminek belső díszítése aranyozása és freskói miatt természetesen elsősorban feleségemet ámulatba ejtette.
Elsőszülött gyermekem, bécsi akadémiai végzettsége folytán magiszter Léhmann Ágnes egy általam addig nem ismert „Boston” elnevezésű zongorán kellett szalonzenét szolgáltasson 11 órától délután 3 óráig két tízperces szünet közbeiktatásával egy olyan étteremben, melyből tehát közvetlenül az Operaházat láthattuk, és három nagyobb helységben talán 40 asztalnál folyt a vendéglátás.
Egy negyedik helységben volt az az asztal, aminél tetszése szerint mindenki azt vett el tálcájára, amit csak akart, ellenben az italféleségeket a személyzettől kellett kérni. Én talán három-négy alkalommal vörös bor igényemet jelentettem be.
A vendégek hozzám hasonló egyszerű öltözetben jelentek meg, volt aki zakó nélkül. Ágnes – a magiszter – lányomat kérdeztem később arról, hogy nem fárasztó-e négy órán keresztül zongorázni gyakorlatilag szünet nélkül – szerintem csodálatosan – mire közölte, hogy mindent kipróbálhat a játék közben olyat, aminek megértéséhez most jutott el – 38 éves a lány.
Beszéltünk arról, hogy az emberi újnak vége és utolsó percének közepe másfajta anyagból áll, melynek következtében egészen másfajta billentések és hangzások érhetőek el a különböző újtartások miatt is, de természetesen nem az említett négy óra alatt, hiszen feleségem szándékai ellenére a zongorázást délután 3 óra előtt 3 perccel a gyermek nem hagyta abba, hanem ezt követően egy csodálatos Lehár számmal zárta a műsorát.
——————————–
Kisebbik lányom – Zsófi – szintén bécsi zongora és ének művész, valamint egy 12 évfolyamos bécsi iskolának rendes tanára ezek után elrohant egy templomba valamiféle Dvorzsák misét énekelni zenekari kísérettel, és így feleségemmel nekünk jutott az a kellemes feladat, hogy legnagyobb unokámat – Pannit – operaházi fellépésére visszavihettük az Operába, miután előbb az étteremből hazamentünk.
A Diótörő volt műsoron, unokám három alkalommal a darabban az első sorban táncolt, – mellesleg az Operaház balettiskolájának eminens tanulója – de különösebben a bécsi balettől ennek ellenére nem voltam elragadtatva. Csak akkor láttam a színpadot, ha felálltam, de lányom mondta, hogy mire megkezdték a jegyárusítást, már elővételben elfogyott minden jegy, elégedjek meg ennyivel.
Majd elfelejtettem azt, hogy ahol Ági lányom zongorázott, oda sem lehet utcáról bemenni, hanem nagyjából két héttel korábban kellett asztalt lefoglalni.
Szóval valahogy véget ért a Diótörő, várnom kellett unokámat a művészbejárónál – ez esetben kijárónál – és bizony ott a Kertnerstrasse torkolatánál talán fél óra alatt kellett elérzékenyülnöm magyar sorsunk miatt.
Amikor arra kellett gondolnom, hogy egy osztrák középosztálybeli polgár karácsony előtti napját úgy tervezi meg két héttel korábban, hogy a bécsi Opera melletti aranyozott díszítésű étteremben vendégül látja családtagjait, majd némi séta és gondolom jelentős pénzköltés után az egy hónappal korábban megvásárolható operajegyeken megnézi azt az operaelőadást, amit ilyenkor illik.
Majd hazamegy úgy mint ahogy kis unokámmal mi is feleségemmel tettük, és másnap a karácsonyfa állítás problémáinak leküzdése után szétnéz a karácsonyfa körül.
Ágnes lányommal szenteste délutánján megnéztük Horowitz egyik legemlékezetesebb moszkvai hangversenyének videóját, és lányom egy fantasztikus dolgot vélt ott felfedezni.
Ugyanis akkor, amikor a zongora némító pedálját nyomja a zongorista, akkor az előtte hangzó valamennyi hang zengése megszűnik, ellenben Horowitz mivel csak egy hangot akart némítani, nem a pedált nyomta, hanem azt az egyetlen hangot még egyszer óvatosan lenyomta.
Fantasztikus.
Egyébként unokáim a Tescoban vásárolt súlyemelőkészletemmel játszottak a szenteste nagy részében azt követően, hogy a másoktól kapott legóktól kimerültek.
Azt pedig, hogy mindezt miért írtam le minden magyar honfitársamnak Boldog Új Évet Kívánva – nem tudom.
Boldog Új Évet Kívánok Léhmann György <lehmann@invitel.hu>
