Nagyon reméljük, a mai  posztunk eljut a magyar kormány megfelelő helyeire, és ha eljut, akkor elgondolkodnak egy kicsit Zoltán történetén. Mert nem másról van szó, mint arról, hogy miként herdálja el az ország a tehetségeit, üldözi el a legjobbakat, akik pedig szeretnének itthon maradni és segíteni, de a körülmények teljesen méltatlanok.

 

Mondjátok el a véleményetek – akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben – és írjátok meg a saját történetetek,problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Zoltán:

Először is azt kell leszögeznem, hogy habár ez a levél az én történetem lesz, több száz hozzám hasonló magyar értelmiségi fiatal él itt Bostonban és az ő helyzetük is többé-kevésbé hasonló.

2006-ban jöttem ki Bostonba, két évvel azután, hogy otthon befejeztem az orvosi egyetemet. Kiutazásom előtt szülész-nőgyógyász rezidens-képzésem mellett Ph.D. tanulmányaimat végeztem.

Eredetileg 10 hónapra költöztem ki Bostonba, hogy a Ph.D. képesítésemhez a kutatómunkát itt, a Harvardon elvégezzem. A témavezetőm az itteni minimálbérnek megfelelő összeggel finanszírozta az ittlétemet.

A munka jól haladt, a Ph.D.-hez szükséges publikációk is összejöttek és készültem már hazafelé, amikor is jött a hír, hogy a Szabolcs utcai kórházat, ahol szakorvosi képzésemet végeztem, egyik napról a másikra bezárták.

Telefonáltam haza, hogy mitévő legyek, de közölték, hogy jelen pillanatban még a szakorvosok sem tudják, hogy hova menjenek, nemhogy a szakorvosjelöltekkel foglalkoznának a kórházak.

Ekkor úgy döntöttem, hogy kivárom mi lesz otthon és meghosszabbítom a tanulmányi időszakomat. Mivel már látták itt, hogy jól végzem a dolgom, átvettek itteni poszt-doktori státuszba.

Sajnos az otthoni helyzet egy évvel később sem lett jobb, így még egy harmadik évet is ráhúztam a tudományos munkával, de a biztonság kedvéért már elkezdtem honosítani itt a magyar diplomámat.

2009-ben azonban betelt a pohár, és annak ellenére, hogy tudományosan jó irányba mentem, volt komoly kapcsolatom itt, anyagilag is kezdtem helyrerázódni, a családom miatt mégis hazaköltöztem a blogon sokszor emlegetett „érzelmi okokból”.

Próbáltam otthon boldogulni, de a korai örömöt hamar átvette a mindennapi keserűség. Nem vette be a gyomrom az otthon tapasztaltakat. Féltékenység, megalázó rezidensi munka, még megalázóbb fizetés, katasztrofális ellátási helyzet, ahol nem operáltathatom meg a betegemet, mert nincs rá pénz, teljes kiszámíthatatlanság, erkölcstelen hálapénzrendszer, igazságtalan megkülönböztetés, katasztrofális munkakörülmények (nincs gumikesztyű a betegvizsgálathoz), stb…

Még sokáig sorolhatnám azokat a negatívumokat, amik otthon értek, de felesleges. Ilyen-olyan apró alkalmi munkákkal, fekete, fű alatti megállapodásokkal, hálapénzzel stb. persze összeszedtem a megélhetéshez szükséges (sőt annál jóval több) pénzt, de ez sosem adott lelki békét.

Pályáztam otthon a Richterhez is, hátha a vállalati szférában jobb a helyzet, de meglepő módon nem kellettem. Azt hiszem, sokallták az akkor 200.000 forint nettó bérigényemet (más fekete vagy külföldi pénzkereseti lehetőségekhez képest csekély összeg, pedig ezért a tiszta és kiszámítható összegért akkor otthon maradtam volna).

Fél évvel hazatérésem után már újra külföldi állásokra pályáztam. Fél évet töltöttem Angliában ügyeletes orvosként borzasztó munkabeosztással, de remek fizetéssel (kb 1 millió forint / hónap), és 2010 nyarán már újra a Harvard Egyetem munkatársa lettem, igaz most már a szakorvosi képzés részeként.

Azóta elvettem a lányt, akit 2009-ben itt hagytam, vettem egy lakást, egy autót, egy színvonalas szakképzés résztvevője vagyok, és fényes karrier előtt állok, kiváló anyagi elismertséggel (csak összehasonlítás végett: szakorvosi fizetések kb. nettó $12.000/ hónapnál kezdődnek). Igaz, heti 60-70 órát dolgozom, de nem bánom, mert megértem, hogy a sikeres szakmai pályafutás energiát, elhivatottságot és időt igényel.

Amikor magamba nézek, persze mindig megkérdezem magamtól: Miért is vagyok itt? A kapzsiság hozott ide, vagy valami más üldözött el otthonról? Természetesen nincs fekete vagy fehér válasz. A szürke sok árnyalata van (nagyon divatos ez a szlogen manapság), de ami biztos, hogy otthon sem szűkölködnék, de itt a pénzen túl van: szakmai munka, lehetőség, szerető feleség, tisztesség, kiszámíthatóság, lelki béke és önbecsülés.

Egy orvos szemszögéből a beteg az beteg, mindegy, hogy milyen színű a bőre. A családom és a barátaim persze nagyon hiányoznak, de őket időnként meg tudom látogatni, de az erkölcstelenség, valamint az önbecsülés és kiszámíthatóság nélküli élet az maga a lélek mérge számomra.

Így hát maradok. Legalábbis egyelőre… Honvággyal teli szívem pedig az itteni magyar közösségben talál némi oltalmat.