A HírTV Riasztás című műsorában ma azt a korántsem új hírt szolgáltatták, hogy a határ egyenruhásai: vámosok, határőrök megvesztegethetők, és aki eleget fizet, akár egy nagyobb afgán családot is a lebukás kockázata nélkül átviheti a határon. (Utalás a pár nappal korábbi jegyzetemre, amikor másfajta egyenruhákról mondtam el személyes tapasztalataimat: rendőri fakabátokról, bírói talárokról…) Nos, e mai hír okot ad nekem, hogy még egyszer elmeséljem Barátom, amit, ha jól emlékszem – talán másfél éve – már megosztottam veled, de lévén a HírTV híre aktualitást szolgálatott hozzá, újra elmesélem. Ebben nem lesz megvesztegetés, csak… De nézzük, mi lesz.

 

Egyik előadásunkat vendégjátékra hívták a Szovjetunióba. Illetve az az állam már egy éve megszűnt létezni, hiszen megvalósulni látszott a vízió az államelhalásról, amit tudományos szocializmus tantárgyak alatt emlegettek, hogy majd jön a pluralizmus, és azt sietve követi az államelhalás. Úgy váljon valóra minden óhajod, amilyen gyorsan haltak el bizonyos államok, mint például a már sokat emlegetett Jugoszlávia, és az imént szóba került Szovjetunió. Ez utóbbi széthullott ország egyik utódállamába, Ukrajnába kaptunk meghívást.

De hát várjunk már, előreszaladtam a történetben, hiszen oda még el kellett jutnunk, és az sem volt egyszerű. Tíz órakor gyülekeztünk a tájbusz mellett a parkban, amikor valahogy kiderült, hogy nekem jugoszláv útlevelem van, és Jugoszlávia még nem kezdeményezte a kölcsönösség elve szerinti vízummentességet, amit a hajdani jószomszédi kapcsolatok révén Magyarország már megkapott. De ha ez nem lett volna elég, ott volt mindjárt a másik probléma, hogy az a Jugoszlávia nemrég megszűnt ország lenni. Egyszóval én nem mehetek a társulattal, mert nincs vízum az útlevelemben, meg nincs ország a nem létező vízumhoz. Amikor mindez kiderült, a társulat fele már bent ült a tájbuszban, és ott tömték az arcukba a szendvicseiket, miközben az igazgató és az egész titkárság rohangált és telefonálgatott, protekciójuk felhasználásával próbálkoztak megoldani a problémát. Én meg ott álltam a fának támaszkodva, és nem kellett nagyon borúlátónak lennem, hogy tudjam: ez így nem fog menni. Akkor elsétált mellettem Bajszi, a legendás kellékes, akit nem véletlenül hívott az egész szakma országszerte Bajszinak, mert olyan bajszot, amit ő viselt, csak néprajzi könyvekben lehetett látni. Két oldalt kackiásan felfelé kunkorodó bajusza volt Bajszinak, nemesen vastag szálú, mint a gyökérkefe, és arcának e remek díszét kellő odafigyeléssel ápolta, esténként bajuszkötőbe bugyolálta, reggel fényesítette. Szóval, amikor megláttam Bajszit, akkor hirtelen eszembe jutott a saját bajuszom, mely bár versenyre sem kelhetett volna Bajszi bajszával, és ráadásul nem is felfelé kunkorodott, hanem Tiborcosan lefelé konyult, de méretét tekintve kétségtelenül átlagon felüli bajusz volt ez is, s mint ilyen, hasonlított Bajszi bajszára, úgyhogy e hasonlóságra már lehetett ötletet építeni. Odamentem Bajszihoz és megkérdeztem tőle, jön-e velün Ukrajnába. Mondta, hogy nem, ő nincs a listán, mert a segédkellékest jelölte ki a műszaki vezető. Ezt tudomásul véve megkérdeztem tőle, hogy rendelkezik-e érvényes útlevéllel? Amikor azt mondta, hogy igen, nem hagytam időt neki a megijedésre, hanem azonnal megkérdeztem tőle, nem adná-e nekem kölcsön erre a napra. Bajszi nem volt ijedős. Én sem vagyok túl ijedős, de akkor tényleg megijedtem, mikor Bajszi a kezembe nyomta az útlevelét, mert akkor látszott, hogy innen már nincs visszaút. Mármint az elhatározás megvalósításában. És rögtön az is eszembe jutott, hogy másfajta visszaút sem biztos, hogy lesz, mert, ha lebukok a határon, mert az utódállamoknak még igen élénkek voltak a régi reflexei, amikkel egyből valamely távoli átnevelő táborba hurcolhatják el az embert. Eszembe jutott az is, amikor a Zöldhajúval külföldön vendégszerepeltünk, és én részegen bratyizni kezdtem a vámtiszttel, mire ő a válltömésemnél fogva cibált ki a kocsiból, s úgy vezetett be az őrszobára, maga mellett rángatva, mint valami kecskét. Szóval volt okom a félelemre.

Két hetyke mozdulattal felfelé pödörtem a bajszomat, és így kicsit hasonlítani kezdtem Bajszira. Odamentem az útvezetőhöz, és mondtam neki, hogy indulhatunk, mert van már útlevelem. Az útvezető, aki egyben szakszervezeti bizalmi is volt, s mint ilyen, az igazgató bizalmasa és spiclije, még nálam is jobban megijedt, és kérdezte, hogy jól meggondoltam-e. Mre azt válaszoltam, hogy nekem egyébként semmi kedvem Ukrajnába utazni, még kevésbé Szibériába, de úgy gondolom, a cél érdekében ennyi kockázatot vállalnom kell. Amúgy pedig brahiból is.

Már a határ közelében jártunk, amikor odaültem a széparcú szőke kolléganő mellé, akinek a húga is széparcú szőke színésznő volt, és abban is örökléstanilag hasonlóak voltak, hogy mindketten nagyon gátlástalanul vettek részt a hatvankilences játékban. Mindkettejük teste jó ízű nedveket termelt, és a szájuk érzékien telt volt. Többször szeretkeztem velük külön-külön, de a nagy vágyam, hogy egyszer hármasban is, rajtam kívülálló okokból sosem teljesült, pedig nagy buli lett volna… Hmmm.

A határ innenső oldalán egyszerű volt minden, a vámos felszólítására a bizalmi összeszedte az útleveleket, bevitte az őrszobára, ott lepecsételték, és már mehettünk is a belépési oldalra, ahol felszállt egy tejfelszőke hajú egyenruhás, és ő is azt mondta, szedjük össze az útleveleket, és vigyük be lepecsételni. Ezután a fáradt arcú vámtiszt megkérdezte, van-e valami tiltott áru a buszon, és mi mondtuk, hogy áááááá nincs.

Előadás után, visszaindulás előtt, amikor a busznál várakozunk, és végignéztem a nadrágom szárán, hogy minden rendben van-e, nincs-e rajtam valami feltűnő, akkor észrevettem, hogy a nadrágom szára remeg. De nemcsak a nadrágom szára remegett, hanem a kezem is, és erősen kellett összpontosítanom arra, hogy amikor majd átadom az útlevelet a pecsételőnek, ne látsszon a remegésem. Erre, mármint a remegés megállítására volt egy jól bevált módszerem, amit a bemutatók előtt már többször kipróbáltam. Ilyenkor leültem törökülésbe, lehajtottam a fejemet, és egyenletesen lélegeztem vagy öt percig, és akkor rendszerint elmúlt a remegés. Ezt a módszert alkalmaztam ott is. Mielőtt beszálltunk volna a buszba, leültem a park füvére és lehajtott fejjel légzőgyakorlatokat végeztem.

Megint a szép szőke kolléganő mellé ültem, és ez részét képezte a koncepciómnak. Mert amikor a kilépési oldalon majd felszáll a pecsételő, és egyenként kézbe veszi az útleveleket, és egyenként megnéz, megszagol minden arcot, minden ismertetőjelet, szemölcsöt, mindent alaposan szemügyre vesz, és mindenkire legalább egy percet szán, és ahogy közeledik felénk, a harmadik vagy negyedik ülés felé, akkor én majd kérdezek valamit a szőke kolléganőtől, amire ő nagyon színésznősen válaszol, és ezzel magára vonja a pecsételő figyelmét. De nem a gyanúját, hanem az egészséges férfiember figyelmét a nő iránt, a színésznő iránt, hiszen a bizalmi előzőleg a fülem hallatára közölte a pecsételővel, hogy színészek vagyunk, és hogy vendégjátékon voltunk Ukrajnában.

Lassan, idegesítően lassan közeledett a pecsételő egyenruhás, és én figyeltem, ahogy pecsétel. Merthogy Hubicska szerepében nekem is kellett pecsételnem a színpadon, és akkor vettem csak észre, hogy egészen addig milyen ügyetlenül tartottam kezemben a pecsételőt, amikor a lány seggét pecsételtem a színpadon. A pecsételő odaért hozzánk, és én felé nyújtottam az útlevelemet. Ő elvette, és szórakozottan belenyomta a pecsétjét, miközben véges végig a szőke kolléganőt nézte. Amikor visszaadta az útlevelet, még akkor is a nőt nézte, és akkor már mintha mosolygott is volna rá. Aztán pedig továbblépett, és onnantól kezdve megint minden arcot megnézett, megszagolt, én pedig akkor kezdtem csak igazán remegni, amikor már túl voltam a veszélyen.

Calvero