Rakacán súlyos örökség szakadt  a két éve megválasztott cigány származású polgármester, Kiss Béla nyakába. A község számlájára kivetett inkasszó miatt kevesebb közmunkabért és segélyt tud osztani, a közalkalmazottaknak pedig ebben a hónapban egy fillért sem tudott adni. A kilencven százalékban romák lakta csereháti településen most feszült a helyzet, de igyekeznek ahogy csak tudnak: szedik a galagonyát és szabályosan követelik, hogy osszák be őket közmunkára. Horváth Margó, NKA-ösztöndíjjal a faluba érkezett írónő viszont tündérországban érzi magát, és nagyon komoly tervei vannak.

 

Kanyargós utakon, szinte érintetlen erdők között vezet az utunk Rakaca felé. Közeledünk már a csereháti falu felé, látjuk is már a helységtáblát, ám mégsem a mindent uraló zöld szín lesz az, amire nagy ámuldozásunkból felfigyelünk. Sárga virágok borítják a település futballpályáját, és feketében van mindenki, akit a délelőtti órán az utcán találunk. Egy férfi van csak kékben: ő épp a polgármesteri hivatal és a közösségi ház közötti területen nyírja benzines fűkaszával a sípcsontközépig érő pitypangot. A kerítés mellett egy idősebb nő áll, ő is feketében van. Amikor épp halljuk a hangját, kihámozzuk, hogy temetés volt a faluban és hogy ott volt szinte mindenki. Azt viszont már nem teljesen értjük, hogy miért kell megvárnia a polgármestert, hogy a családi pótlékot levásárolják.

 

Az elmúlt 18 év

Ezt már Kiss Béla, a település első embere teszi tisztába kérdésünkre, miután leülünk az irodájában, ahol két dologra leszünk figyelmesek a szekrényekben pedánsan felpolcozott iratok mellett. Egy csorba fülű fehér porcelánkupára, rajta zöld alkoholos filccel a felirat: Roma Labdarúgótorna. A sarokban a falnak támasztva pedig két, az Új Magyarország programot népszerűsítő tábla áll. Szóval a levásárlás: Kiss Béla és felesége elvállalta három-három falubeli fiatal gyámságát, hát ezért. A cigány származású polgármesternek emellett más gondjai is vannak, ezért vagyunk itt. 2010 óta vezeti a települést, és ehhez képest csak idén május 2-án szakadt nyakába az elmúlt tizennyolc év és elődje, Juhász István öröksége. Juhász pedig eltűnt: egy nap alatt hallottuk Budapestet, Verpelétet és Biatorbágyot mint a visszavonult vezető új lakhelyét. Maga után hagyott viszont 28 millió forintos vízdíjtartozást, ezért a falu számlájára inkasszót tettek.

27Tündérországban közmunkások ássák a sírt

Bevett gyakorlata az volt, hogy felvette a közüzemi számlákra lehívható lakástámogatást, ám mivel a legtöbb házba nem volt bevezetve a víz, mindenki a közkútról vitte a vizet, ő pedig – papíron legalábbis – ezt a pénzt a vízszolgáltatónak utalta. A vízszolgáltató viszont azóta megszűnt, vezetője ugyancsak elérhetetlen. Pedig voltak itt tervek, amint az a már említett, sarokba taszajtott Új Magyarország-táblából kiderült, csak úgy röpködtek itt a virtuális milliók. Ennek köszönhetően épült fel a használaton kívüli közösségi ház, és hát az ENSZ Fejlesztési Programok, valamint a Szociális és Munkaügyi Minisztérium közös, 2005 novemberében elindult programjának még kevesebb nyoma van itt, mint az interneten, pedig ott is csak annyit ad ki a böngésző a cserehat.hu doménre, hogy Oops! This page appears broken.

Rakaca így most magára maradt, a tartozásból az önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe került települések támogatásával másfél év alatt kifizettek 17 millió forintot. Kiss Béla továbbra is az önhikiben bízik, szeretne is soron kívüli elbírálást kérni a minisztériumtól, hogy minél előbb rendezhesse a hiteleket. Levelét már megírta, és ottlétünk másnapján már vitte is a miskolci kormányhivatalba. Most viszont május előtt úgy vontak el 6 milliót Rakacától egy szóban módosított adóslevél miatt, hogy azt mindenki megérezte: a segélyesek, a közmunkások kevesebbet kapnak, az óvónők és tanárnők viszont egy fillért se. A közmunka amúgy is kulcskérdés: mivel a falu körül szinte csak magánerdő van, ott nem lehet fát telepíteni. Egy hónapban ezért maximum 20 embernek tud Kiss 47 ezer forintért feladatot adni, és ebben benne van a fűvágás (már ha van benzin a motoros fűkaszába) és a sírásás a temetésen, ottjártunkkor is ez történt.

Éhezés, vesebetegség

Nem kell azonban kilépni az ajtón, hogy találkozhassunk az elégedetlenkedőkkel, van, aki bejön magától. Kint pedig egy bajszos férfi magyarázta lemondóan, hogy ha nem rendeződik a segélyek ügye, akkor itt betörések lesznek. Eszembe jut, hogy mennyire gyorsan túltárgyaltuk az előbb a közbiztonság kérdését, ami a megyében legalábbis szokatlan: „Hát, jár ki egy körzeti megbízott” – summázta a polgármester. A lemondásból azonban ingerültség lesz, amikor Kiss Béla perce hallott érveit mondom a férfinek: „Na de uram, az éhező gyerekemnek nem mondhatom azt, hogy tartozik az önkormányzat”. Egy piros baseball-sapkás férfi azonban be is nyit, és kerek perec kijelenti, hogy ő neki bizony most kell a pénz: felesége vesebetegségére azonnal meg kell venni a gyógyszert. Kiss Béla kimegy vele, majd mindketten mennek a dolgukra. Dányi Jánossal később már a falu közepén találkozunk, kezében a gyógyszer, de csatlakozik ő is a számtalan elégedetlenkedőhöz, aki körülvesz minket. Nem így nézett ki azelőtt a falu – mondják, pedig árvácskák vannak a főterén. Nem hatja meg őket, hogy Kiss saját ékszereit adta zaciba, hogy meg tudja venni a virágokat.

Kis híján lakossági fórummá vagy falugyűléssé alakul az egyre több résztvevővel kiegészülő beszélgetés. Nem leszünk népszerűek a fotós kollégával, amikor elmondjuk, hogy az MNO-tól jövünk – „de hát az senkinek nem jár Rakacán” –, és különböző kereskedelmi adók műsorait sorolják, hogy ha visszamegyünk Budapestre, akkor őket küldjük magunk helyett. Mert ők egy stáb előtt akarják szembesíteni a polgármestert. Két visszatérő vádjuk, hogy csak a testvéreit és a rokonait foglalkoztatja közhasznú munkában, és hogy ha valóban igaz az, amit a „paraszt polgármester itt hagyott maga után”, akkor nem lett volna szabad elvállalni a falu vezetését. Az érdekes az, hogy a haragosok nagy része kérdésünkre bevallja: ők bizony Kissre szavaztak, mert „bíztak abban, hogy egy cigány majd többet tud tenni a faluért”. Teljes egyetértésben szidja Kisst egy Lemmy-bajszos bácsi, állítja: ő már Gúr Nándorral is beszélt, „jóban van vele”, és elhívja majd az egykori menetelőt a Cserehátra, mert „Rakacán ez így nem maradhat”. A gyógyszert szorongató ismerőse pedig ugyanolyan lelkesen arról számol be, hogy Demeter Ervin, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kormányhivatal vezetője érkezik majd.

A cigánysor

Dányi János – az orvosságot fuvarozó férfi – háza felé indulunk. Délután van már, sorba jönnek velünk szemben biciklire vagy babakocsira pakolt zsákokkal a falubeliek. Virágoznak. Most galagonyáznak, mondja. Kilóját 40 forintért veszik be a határban szedett gyógynövénynek. Kiss Gábor – a polgármester testvére, aki egyébként nyugdíjasként nem kap közmunkát – beavat a galagonyázás egyik trükkjébe: úgy kell szedni kora reggel, hogy még kicsit harmatos legyen, akkor egy kilóval nehezebb, tehát negyven forinttal többet adnak érte. De ügyelni kell rá, hogy ne barnuljon meg, mert az „égetett” galagonyát nem veszik át, és akkor hiába volt a kora hajnali kelés.

Dányi a házával szembeni dombon álló épületet is bemutatja. A homlokzatán olvasható felirat szerint 2003-as a ház, oldalán freskó, udvarán gaz, kapuján lánc és lakat. Szenvedélybetegeket gyógyítottak itt, de aztán egyszer csak nem jöttek többet a páciensek. Dányi egész más hangulatra vált, amikor a kertjét mutatja: majdnem mindene megmaradt a Minden Gyerek Lakjon Jól Alapítvány vetőmagjaiból, és várja, hogy újra jöjjenek Hegedűs Zsuzsáék. Már terjed a faluban, hogy most majd tyúkot hoznak. Viszont érzelmek egész skáláját mutatja be, amikor lefotózzuk az udvarán álló üres bográcsot. Először komoly arccal mondja, hogy nagyon várják a rakacai cigányok, hogy kerüljön bele étel. Majd viccelődve is elmondja ugyanezt. Elnézek a kertje mögötti füstölgő kéményű házakra: az a cigánysor, ott aztán tényleg nagy a baj, mondja az egyébként szintén cigány férfi. Később tudom meg: ott lakik a polgármester is.

Felmegyünk a magaslatra, a templomhoz, innen látszik az egész falu, látszik a házakra erősített parabolaantenna és hallatszik lentről a mulatós. Nem látszik a temető előtti utolsó ház veteményesét körbevevő kerítés – mert nincs ott kerítés, ugyanis nincs szükség rá. Kótai Béla a falu közepén ugyan beszámol egy–két betörésről, de szemlátomást nem izgatja túlságosan a közbiztonság kérdése. A megkurtított segélyek sem rontják el a kedvét, ahogy az sem, hogy számításai szerint rá csak úgy egy év múlva kerül sor a közmunkában, pedig ő is rokona, unokatestvére Kiss Bélának. Egykedvűen mondja, hogy volt reggel galagonyázni, és jót nevet, mikor megkérdem: nem fél-e attól, hogy megharagudnak rá a szomszédai, amiért Szellő lova lelegeli a falu egyetlen bevételi forrását: a kaszálni való gazt. Büszke a lovára nagyon, nagy hanggal dicséri, hogy egy év alatt a dupláját hozta már be az árának.

Innen Horváth Margóhoz megyünk. Szemben lakik az orvosi rendelővel, van, aki szerint működik a tetejére szerelt napkollektor, van, aki szerint nem. Rakaca Budapesttől való távolságát az jelzi talán a legjobban, hogy Margó gyerekként örül a napi- és hetilapoknak, melyeket a fővárosból hozunk, oda ugyanis nem jutnak el az országos orgánumok. Mi visszük be neki az ajtaja elé készített, befőttesüvegbe tett gombát és vakarót, vagy más néven bodagot. „Na látjátok, ezért hívom Rakacát tündérországnak” – mondja az NKA-ösztöndíjas írónő, majd egy hátára fordított vasalón lefőtt kávéval kínál minket. Látja ő is persze, hogy tündérországnak most segítségre van szüksége amellett, hogy mindent megtesznek a boldogulásukért az emberek: nem utasítanak vissza semmilyen adományt, mennek a galagonyáért, nem lopnak, és elismerik ugyan, hogy a segély és a közmunkabér kevés, de hát csak akkor lett feszült a helyzet, amikor már ezt sem tudták kiosztani. Lelkesen beszél arról, hogy milyen vállalkozókat keresett meg, hogy kiknek ír segítségért Budapestre – látszólag reménytelenül –, hova álmodta a romafesztivál helyszíneit, lent mondjuk Bódi Guszti mulattatna a mezőn, a háza melletti udvarban pedig már látja is a tábortűz körül verseket olvasó költőket, az egykori orvosi lakásban pedig a művésztelep alkotóinak képei lógnak majd. De ma még az utca mögé mutat: ott van a település legeslegnagyobb Új Magyarország-táblája.

Ezt már nem nézzük meg, a használaton kívüli közösségi ház oldalában is a körzeti megbízott tábláját vesszük észre, valamint a polgármesteri hivatalon árválkodó EU-s zászlót. Este nyolc óra van, de a dolgozószobában még mindig ég a villany, amikor eljövünk. mno.ho