Ujj Zsuzsi fotókiállítása. Vannak dolgok, a változatlanok, a giroszos például, Alinak hívják, pont, mint Darvasinál a Könnymutatványosokban, s „akit úgy tart számon a hagyomány, hogy még látja a prófétát és hallja a tanításait”. És van Ujj Zsuzsi az örök fekete-fehér képeivel – szeptember 14-től Miskolcon, a Művészetek Házában. A rendőrlámpa, ott kell találkozni, azt mindenki tudja, azt meg fogod találni, csak menj egyenesen, ne térj le, nehogy. Gyerekek, egy Moszkvics, ott áll a pirosnál, nem Moszkvics, hanem egy Wartburg, ezért jó Miskolc, itt még láthatsz ilyet. Megy a CineFest, megy a Műút-napok, zajlik a kultúra, nyüzsög a város, életre kel három könyv-cserepont. Nyilvános fülkéből kiszedsz egy könyvet, beteszel helyette egy másikat elvileg, a betevés részét még gyakorolni kell. Vannak dolgok, a változatlanok, a giroszos például, Alinak hívják, pont, mint Darvasinál a Könnymutatványosokban, s „akit úgy tart számon a hagyomány, hogy még látja a prófétát és hallja a tanításait”. És van Ujj Zsuzsi az örök fekete-fehér képeivel.
Oltai Katán ezúttal se bőrszerkó, se Aerosmith póló, sima farmer van csak és sötétkék zakó meg fehér tornacipő. A többit hozzáképzeled, a hangját, a mozdulatait. Képzeld el, hogy széttett combok, körbemázolt mellek között áll, és megnyitja a kiállítást. Képre kép, csupa komor-feketére szőke-göndör hatás, máshogy látod az egészet, amíg hallgatod. Amikor vége van, onnantól lehet egyedül maradni a csontvázmenyasszonnyal, a festettbordájú valódi nőkkel a fotókon, de „kell egy férfi, egy igazi férfi, / hol van végre már!”, mondja a Csókolom Zenekar 1987-ben, melyben Ujj Zsuzsi szerzi a dalszöveget. Költő, performer, előadóművész, vérbeli underground karakter, önálló tárlattal először a Liget Galériában, majd a budapesti MissionArt Galériában, most pedig Miskolcon, a Művészetek Házában.
„A művek tartalma miatt, kiskorú gyermekekkel, kérjük, ne látogassák a kiállítást!” – így a felhívás, és nem azért, mert végül csak meglesz az a férfi is a képeken. Néhol igazi, de inkább nem, van, hogy papírmasé. Nem is a meztelenség, mert a festék a testeken még elfedhetné, amitől elfordítjuk egy kisgyerek fejét. A tagadás az, ami félelmetes. Halál-figurák, bohócszem, fóliába zárt sikítás. „Nem, nem, nem látok, / nem, nem, mindent csak érzek, / nem, nem, nem tudok élni, / nem, nem, elvérzek.” Ezek a képek nem a születéstől kezdődnek, az itt nem más, mint közbevetés, iszamos roncsból sosem lesz élet. Ujj Zsuzsi a nőt darabokra szedi, apró kis tükrökben mutatja meg a részeit, vagy szájat fest rá, szemet a mellére, orrot a köldöke köré, arca akkor se lesz. A nő nem tud egész lenni, ha elkapod a tekintetét, a keze hiába tűnik úgy, mintha játszana, a mozdulata, mintha kacérkodna, szorongást látsz és visszatükröződő kegyetlenséget. „Nem, nem, nem szeretnek, / nem, nem, nem szeretek, / nem, nem, kutyák ugatnak, / nem, nem, széttépnek.”
Egy kölcsönkért Zenit géppel kezdte, először napfénynél, csepeli lakótelepi lakásán fényképezett, majd „lett lámpa is”, az édesanyja ráadásul az Ofotértben dolgozott, meséli Ujj Zsuzsi Bihari Ágnes vele készített interjújában. A budapesti kiállítással egy időben megjelent egy bővebb tartalmú katalógus, valamint szöveg-könyv (Versek és dalok a MissionArt Galéria kiadásában), melyben időrendi sorrendben szerepelnek a fotók – látható, amint tükörbe néző meztelenségtől a festett ürességig jut el. „Bajom volt szerintem az élettel, talán meg akartam mutatni, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy gondolják. (…) Az elkészült képek mindig megleptek.” A képek mindig meglepnek, most nézed először, sokadszor, lecsap rád ez a fekete-fehér világ. Külön szerencse, ha ismersz a szerzőtől pár szöveget, és hallasz a képek mellé néhány gátlástalan, durva versdallamot, vagy csak szimplán őt magát egy másik riportban: „egyszer például tök szépen leírtam valahova, hogy mire is való ez a kibaszott művészet”.
Hogy mire, az akkor konkrétan nem derült ki. Arra mindenképp, hogy egy kiállítás, Ujj Zsuzsi ’85 és ’91 között készült performanszfotói miatt egy pillanatra eltűnik a karod, ha meztelenül a tükörbe nézel, és torzó leszel, amikor nem kapsz levegőt, rájössz, hogy egy zacskóban lélegzel, és hiába feszül szegecses póló a melleden, meglátod a bordaíved mögött a halált. De előtte még sétálsz egy nagyot, lefotózod a Grand Café Miskolcot, a Divatházat, a Soproni sörlogó mellett a Borsodikat, és megállsz a rendőrlámpánál, mert ott találkoztok, dúdolod az Autós dalt, nem 1981 szeptembere, hanem 2012-é. „A Moszkvics, a Moszkvics, a Moszkvics az egy jó kocsi, / csak, pirosra kell festeni, és, már is, egy jó kocsi, / a Moszkvics.” Vécsei Rita Andrea prae.hu
Ujj Zsuzsi fotókiállítása a miskolci Művészetek Házában tekinthető meg 2012. október 14-ig.