Sokan örömmel értesültek arról,  hogy a tekintélyes moszkvai irodalmi és közéleti lap, a Lityeraturnaja Gazeta ez év augusztus 8-i számában közölte Thürmer Gyula írását Kádár Jánosról. Többen jelezték, hogy szívesen olvasnák a cikket magyarul is. Az alábbiakban közöljük a cikk magyar nyelvű eredetijét. 

 

Kádár János győzelmei és vereségei

Száz esztendeje született Kádár János. Államférfi, miniszterelnök, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő személyisége. Nevéhez fűződik a 20. századi magyar történelem legsikeresebb szakasza, a szocializmus évtizedei.

Nevét nem őrzik utcák, szobra sincs. Életében ő maga ellenezte, hogy a magyar nép közös sikereit az ő nevéhez kössék. A mai politikai elit pedig igyekszik megszabadulni mindentől, ami rá és korára emlékeztet. Sírját 2007 májusában „ismeretlen tettesek” feldúlták, a nyomozást gyorsan lezárták.

Kádár sírjához azonban sokan vándorolnak el ezekben a hetekben. Tömeges Kádár-nosztalgiáról túlzás lenne beszélni, egy azonban bizonyos: a mai válságos időkben egyre többen gondolják, hogy a pénz nem minden. Sokan most értik meg, hogy a Kádár-korszak nagy vívmányai, a teljes foglalkoztatottság, az ingyenes oktatás és egészségügy, a kiszámítható jövő, igenis jó dolgok. A mai Magyarország egyikkel sem büszkélkedhet.

12 év Kádárral

Kádár Jánossal életének utolsó 12 évében dolgozhattam együtt. Írtam neki beszédeket, számtalanszor tolmácsoltam neki, sok ezer kilométert vonatoztunk Budapest és Moszkva között. Láttam őt nevetni, nem sokszor, de őszintén. Moszkvában, az akkori Vorobjovszkoje úti vendégházban együtt néztük a Nu, pogogyit, és örülni tudott a nyúl győzelmének. A moszkvai ZIL gyárban együtt nevetett a munkáslányokkal, amikor azt kérték: jó itt az élet, , tovaris Kadar, de találjon nekünk vőlegényt! Nevetett, őszintén, ahogyan a gyerekek, és az igaz emberek nevetnek.

Sírni kétszer láttam. 1983. decemberében Moszkvában találkoztam régi ismerősömmel, Igor Andropovval, az akkori szovjet pártfőtitkár fiával. „Apám üzeni, hogy néha javul egy kicsit, de az orvosok világosan megmondták, hogy egy-két hónap, nem több!” Kádár azonnal fogadott hazaérkezésem után. Elmondtam, ami tudtam. Magyarország, a magyar párt első embere sírt, előttem sírt. Egy barátját veszítette el, s talán a reményt a szocializmus megmentésére.

1989 februárjában hárman voltunk. Kádár Grósz Károllyal, az MSZMP új főtitkárával beszélt, de engem is oda hívott. „Beszéljen a kínai vezetéssel! Ön egyedül nem fog tudni megkapaszkodni…Gorbacsovra nem számíthat. Ne hagyja ki, de ne építsen rá! Csinálják maguk, nekem már nincs támaszom ebben a vezetésben! Tegyék meg nekem, én nem akarok már mást!” – mondta Kádár, és mint, akinek nagy kő esett le a szívéről, sírt, ha szabad azt mondani, felszabadultan. Akkor találkoztam vele utoljára.

Friss szemmel nézni Kádárra

1989 nyarán meghalt Kádár, és pár hónapra rá, a kádári párt, az MSZMP is. Sok ezer tisztességes emberrel új pártot alakítottunk, amit ma úgy hívnak: Magyar Kommunista Munkáspárt. Eldöntöttük, hogy Kádár ügyének folytatói leszünk. Bevallom, gyorsan rájöttem: ha folytatni akarjuk a szocializmus ügyét, hiszen ez Kádár ügye, előbb szembe kell fordulnunk Kádárral. Meg kell szabadulni sok mindentől, amit részben a kor, részben ő maga rakott rá. Meg kell mondanunk országnak-világnak, hogy mi volt jó és mi volt rossz.

Kádár idején voltak tabuk. Ilyen volt az, hogy milyen szerepet is játszott 1956 előtt? Úgy tűnt, mintha Kádár 1956-ben lépett volna be a politikába, s ráadásul politikai „szűzként”. Ma már tudjuk, hogy ez nem így volt. Kádár részese, ismerője és végül elszenvedője volt az 1950-es évek első fele téves és hibás döntéseinek. Kádár feljutott a csúcsra, belügyminiszter lett, sőt Rákosi Mátyás főtitkár helyettese. Aláírása ott szerepelt az MDP legfontosabb dokumentumain.

Kádár sok mindenben másként gondolkodott, mint Rákosi és a szűk vezetés tagjai, de Kádár nem volt ellenzéki hős, a Rákosi-féle vezetéssel szemben nem szervezett ellenzéket. Kádár már börtönben volt, amikor az MDP Központi Vezetősége 1953. júniusában feltárta a hibákat. Kádár élete végéig vallotta, hogy ez egy jó döntés volt, sőt bizonyíték arra, hogy a szocializmusban is működik az önkorrekció. A szocializmus nevében elkövetett hibák, tévedések helyrehozhatóak, mert nem a szocializmus lényegéből, hanem egyes emberek hibáiból fakadnak. Kádár ezt mondta el Gorbacsovnak is 1985. szeptemberében. Gorbacsov pontosan értette, csak éppen megérteni nem akarta.

1956: Kádár bűnös vagy realista politikus?

1956 problémáját voltaképpen a legjobb lenne félretenni. Akárhogyan is értékeljük, attól ma nem lesz több munkahely, nem lesz nagyobb kenyér az emberek asztalán. A hivatalos Magyarország azonban ünnepé avatta 1956-ot, kanonizálta saját látásmódját.

Pedig megérné félretenni az ideológiai szűröket és a napi politikai érdekeket. Kádár 1956-os cselekvései azt a dilemmát mutatják, amelyek a magyar történelemben sokszor előfordult, és valószínűleg a jövőben sem lehet kizárni. Mit tehet egy kis ország a nagyhatalmak, a nemzetközi viszonyok nyomása közepette?

Kádár János 1956-ban egész egyszerűen realista volt. Tudta, hogy csak két út lehetséges: vagy vissza a tőkés rendszerhez, vagy előre egy jobb, a hibáktól megszabadított szocializmus felé. Nem volt harmadik út. Sem akkor, sem később.

Tudta azt is, hogy 1956-ban a Szovjetunió és a szocialista világ érdeke az volt, hogy Magyarországon helyreállítsák a szocializmust. A második világháborút lezáró nagyhatalmi megállapodások is éltek. Nagy Imre, aki az 1956. októberi események hullámain miniszterelnök lett, abban bízott, hogy jönnek az amerikaiak. Kádár viszont felismerte, hogy az Egyesült Államok Magyarországért nem fog a Szovjetunióval háborúzni. Egy reális út kínálkozik: a Szovjetunió szövetségeseként élni tovább és a lehető legnagyobb mozgásteret kiharcolni a magyar nemzeti érdekek érvényesítéséhez.

A bukás felelőssége

Kádár nagyon népszerű volt az egykori Szovjetunióban. A szovjet emberek tudták értékelni, hogy mit jelent, ha egy országban van elég hús, és nem kell érte sorba állni. A kádári korszak (1956-1988) alatt milliókat emeltek ki a nyomorból. Mindenki dolgozhatott, aki akart. Napi 8 óra munkából elfogadhatóan meg lehetett élni. Senki sem lehetett milliárdos, de a túlnyomó többségnek elfogadható élete, biztos jelene és kiszámítható jövője volt.

Kádár a sikerek egyik kovácsa volt. De van itt még valami! A magyarországi szocializmus gyakorlatában nem kevés hiba is volt, amelyek nem vonatkoztathatóak el Kádár János szerepétől. Kádár tudta, hogy az MSZMP, mint egy sokszázezres párt, nem egy egységes párt, hanem sokkal inkább több áramlat szövetsége. A vezetésben egyszerre volt jelen egy kispolgári-szociáldemokrata-liberális irányzat és forradalmi-marxista szárny.

Kádár 1956-57-ben tudatosan vállalta e kompromisszumot, mert úgy gondolta, hogy ez elengedhetetlen a munkás-paraszt hatalom megerősítéséhez. Később ez a kompromisszum tette lehetővé, hogy a kispolgári-szociáldemokrata-liberális szárny pozíciókra tegyen szert, sőt az 1960-as évektől felerősödjön. Ők voltak a gazdasági reformok fő hangadói. Kádár maga is elfogadta a reformot, de tisztában volt azzal, hogy a reform lényegében a tőkés módszerek átvételét jelenti. Tudta, hogy ennek következtében a társadalom egy része gazdagodni fog, megnőnek a szociális különbségek. Úgy vélte azonban, hogy e konfliktusok vállalhatóak, kezelhetőek.

A pártvezetés forradalmi-marxista részének ébersége csökkent, s Kádár nem tudta e folyamatot feltartóztatni. A párt, a magyar közvélemény a reform sikereinek fogságába került. Kádár tudta, hogy a nyugati tőkés világ figyelme annak a Magyarországnak szól, amely egy kicsit más úton jár, mint a többi szocialista ország. Bízott abban, hogy a párt elég erős lesz a tőkés erők fellazító törekvéseit ellensúlyozni. Nem ezt történt. A szocializmus ekkor került veszélybe, amit a vezetés nem akart beismerni.

Az MSZMP vezetése 70-es évektől a szocializmus sikereit látva, hibás és utólag nézve végzetes következtetést vont le: a szocializmus győzelme végleges és visszafordíthatatlan. E stratégiai hiba következtében a rendszer elindul a liberalizálódás útján. Nem vette komolyan a szerveződő hazai polgári ellenzéket, s külföldi támogatóikat. A dolgozók pedig megszokták a jót a szocializmusban, és elfelejtették hogy a szocializmus vívmányai csak azért lehetségesek, mert munkáshatalom, szocializmus van.

Így győzünk – Kádár módra

1979-ben Mihail Satrov megírta „Így győzünk” című drámáját. A darabban Lenin elmélkedik arról, hogy mit kell tenni a szocializmust fenyegető veszélyek ellen. A drámát Budapesten is bemutatták. Kádár nem tudta személyesen megnézni, de jól ismerte. Az akkori közönség rémült csendben nézte végig a darabot. Mi lesz, ha Leninnek nem sikerül? Mi lesz, ha nekünk nem sikerül?

Kádár János 1985-tól felismerte hogy a szocializmus veszélybe kerülhet. Tudta, hogy a nyugati világ erői a Szovjetunió és a szocializmus felszámolását akarták. Számolt a rendszerváltás lehetőségével, de úgy vélte, hogy még elkerülhető. Próbálta menteni a menthetőt.

Új koncepciót alkotott a szocializmus megmentésére. Erről akkor is hallgattak, és természetesen ezt teszik ma is. A tennivalók megállapításánál a realitásokból és ne vágyálmokból induljunk ki! A reformot tekintsük történelmi kitérőnek, de vállaljuk fel, hogy néhány métert visszalépünk! Használjuk ki jobban a nemzeti erőforrásokat, a nemzeti sajátosságokat! Újítsuk meg a szocialista országok együttműködését.

Kádár felismerte hogy a gorbacsovi peresztrojka a szocializmust veszélyezteti. Abban bízott, hogy a kínai szocializmus megerősödik. Kínát nem egyszerűen gazdasági partnernek tekintette, hanem stratégiai szövetségesnek egy új szocializmus megteremtésében.

Kádár új koncepciója jó volt, csak megkésett. A szovjet vezetés nem volt partner, ők már akkor kapitalizmusban gondolkodnak. Kína – látva a tehetetlenkedő Szovjetuniót – kivonult a kelet-európai csatából, és a saját országának erősítésére rendezkedett be.

A történetnek persze nincs vége. A mai válság világosan jelzi, hogy a pénz hatalmára épülő rendszer nem jó. Valami újnak kell jönnie. Én A Turbinok napjai Nyikolkájával együtt vallom: „Господа, сегодняшний вечер – великий пролог к новой исторической пьесе.”

(Megjelent a Lityeraturnaja Gazeta 2012. augusztus 8-i számában)