2011.08.31. 11:29 calvero56Hajós Juci rendszerint félmeztelenre vetkőzve szavalt. Suttyó kamasz voltam, még jóval érettségi előtt, amikor először hallottam róla. Mondták, iskolákba is ellátogat költői estjével, és nagyon vártam, hogy a mi iskolánk is sorra kerüljön, s érzékeim egyszerre legyenek megtámadva költészettel és női érzékiséggel. Képzeletemben visszatérő álomként jelent meg a kép: duzzadt női mellek, melyek kicsit felfelé ívelnek, mint a csónak orra, és hozzá még az a kicsit telt, asszonyosan érett női test. Meg arc, meg száj, meg fogak, ahonnan, mint sárkány szájából a tűzcsóva, lángoló szavak csapódnak ki.

Jól emlékeztem egyik versének címére: „Apám, gyereket akarok tőled!” Amikor először hallottam ezt, azt hittem, a hatvanas évek pesti zsargonja szólal meg benne, „apám” vagy „apukám”, ami a „haver” még nyeglébb változata volt. Aztán a verset elolvasva szégyenlős mosollyal jöttem rá, hogy a szerző nem a haverjától, hanem bizony az édesapjától kíván teherbe esni, és e felismerés zavarba hozott. Te vérfertőző szuka, motyogtam talán magamban, miközben deréktájon zubogva áramlott bennem a vér.
Amikor pár évvel később Prvi színházának pincéjében, mely öltözőként is szolgált, Hajós Juci könnyedén kilépett a bugyijából, és felém tolta formás, körte alakú fenekét, talán éppen ez a verse jutott eszembe. És ez bizonyára fokozta is nemi hevületemet, mert olyan sokrétű bűn szaglott fel belőle. Meg az is izgató volt, hogy én, a kezdő, huszonkét éves színész egy érett, negyvenkét esztendős színésznőt dughatok meg, aki mellékállásban legendás költőnő, akiről már kamasz koromban hallottam, és akinek körteformájú feneke van, miként ezt már mondottam. Ha fejlettebb a humorérzékem, vagy olyan hajlamom lett volna, amilyen soha, akkor a felém tátongó bibéjébe nyomakodva azt lihegtem volna a fülébe: itt van apád. De nem mondtam semmit, részint, mert szeretkezés közben beszélni csak később tanultam meg, fiatal koromban még nagyon a cselekményre koncentráltam. Néha túl görcsösen is, ami erősen visszavetette akkori szexuális teljesítményemet. De azon az estén, ott a salétromos falú, dohos pincében Hajós bujasága feloldotta minden gátlásomat. Nem sokáig haboztam, annál is kevésbé, mert Hajós az öltözőasztalkára támaszkodva sürgető szemmel visszapillantott rám: no, mi lesz már! Fejmozdulata kicsit arra hasonlított, mint mikor a hátasló visszanéz az őt nyergelő lovászra, tettem hát a tőlem telhetőt, de nem állítom, hogy magam ne leltem volna örömöm benne. Ügetésből vágtázó tempóba váltottam, kisvártatva észrevettem, hogy Hajós asztalon támaszkodó keze lassan bekúszik a lába közébe, és ujja hegyével ügyesen begyakorolt, szapora mozdulatokkal babrálni kezdi a csiklóját. Ekkor majdnem kiment belőlem a vér, mert ujjbéli munkáját az én szorgalmas, de bizonyára szerény tevékenységem kritikájaként vettem. Ráerősítettem hát, és úgy csattogott a csupasz feneke, hogy ha valaki a folyosóról hallgatja, azt hiszi, odabent valakit gyors és egyenletes ritmusú ütésekkel pofoznak. Nem is maradt el az eredmény, Hajós lihegése gyorsulni kezdett, s jött az a hang, az a jajongó vadliba hang, és nálam is jött az a hang, az a hörgő szarvasbőgési hang, melynek végén Hajós ernyedten rogyott az asztalkára, én pedig az ő hátára. Darabig ott pihegtünk, aztán a szokásos utómunkálatok, papír zsebkendő, bugyi vissza, esetemben gatya, nadrág fel, kotorászás cigi után (akkor még cigiztem, pár hónap múlva örökre letettem), na végre megvan a cigi, rágyújtás, semmiről nem szóló beszélgetés, krákogva, kicsit zavartan. Aztán kis meglepődés, mikor Hajós megdicsér, hogy jó voltam.
– Persze, ezt szokták ilyenkor mondani. De akkor mért segítettél rá magadnak az ujjaddal? – kérdeztem leplezetlenül sértett férfihiúsággal.
– Mindig így szoktam tenni – pillantott rám, s láttam okos fényű szemén, hogy valóban mindig így szokta, és ettől megnyugodtam. Rövid hallgatás után, még az előző mondat folytatásaként elmondta, hogy öreg a férje, akihez „jó kromoszómákkal telített génállománya” késztette hozzámenni, hogy garantáltan tehetséges gyereket csináljon neki. Na, és csinált? – kérdeztem volna, ha bátrabb vagyok, ha régebb óta ismerem, ha nem negyvenkét éves, vagy ha nem ő Hajós Juci, a legendás költő és színésznő, de mindez ő volt, így nem kérdeztem semmit, meg hát tudtam is, hogy kamasz fia van, aki kitűnően zongorázik, ahogy az egy zeneszerző apától és költő-színész anyától fogant, rendelésre zseniális utódtól elvárható. Aztán el is szégyelltem magam e flegma gondolatért, ami bár csak gondolat volt, mégsem illett egy legendatest megszerzésének ünnepélyes pillanatához. Azt csak később tanultam meg, hogy szeretkezés után a férfi jobb, ha nem beszél, mert minden tartalmi és tartalmatlan potenciálját ellőtte becserkelés közben, és az aktus csúcspontján. Ezt attól az okos jogásznőtől tanultam, aki türelmes mosollyal hallgatta szépre esztergált közhelyeimet, mellyel le akartam venni a lábáról, csak magamra figyeltem, olyannyira, hogy észre sem vettem, miszerint ő már lábról levétetett, és úgy néz rám, mint felnőtt a füllentő gyerekre. Aztán kezét felemelve félbeszakított, s én egy ajkamon elakadt „ó” hangzóval úgy néztem rá, mint a majom, mire ő tanítónős szelídséggel azt mondta: Tudod mit, előbb dugjunk, s meglátjuk, utána mennyi mondanivalód marad! És utána valóban nem volt már mondanivalóm, főleg dacból és sértődöttségből, észre sem véve, hogy ezzel az ő igazát szolgálom.
Hajós Jucival szemben méltatlannak éreztem az ilyenkor megszokott fásultságot. Némi finomságot hozva fel lelkem félhomályából, szelíd mosollyal léptem hozzá, és két ujjammal megfogtam a kezét könnyedén, mint a lepke szárnyát. Ő nem értette félre, tudta, nem kézcsókot kap. Lassan, ernyedten kinyitotta ujjait, és azt az ujját finoman a számba csúsztatta, és én újralobbanó vággyal szopogattam okosan hosszú ujjának begyét, s közben képzeletben magam előtt láttam azt a mély zengésű g-húrt, melyen az imént tremolózott. Aztán ismét bugyi le, körte.