Az utóbbi hetek során kiéleződő gyöngyöspatai konfliktusok a globális média tálalásában már-már a lokális polgárháború képzetét keltették.

 

Mi tagadás, már ennek az első mondatnak a megfogalmazásánál is érezzük, hogy valóban nem egyszerű pontosan megnevezni a történteket, mert akármilyen kifejezéssel is illetjük azokat, az valamilyen további magyarázatot igényel. Akár etnikai konfliktusként írjuk le, akár szociális problémaként, akár komplex belpolitikai játszmák részeként, akár globálisan gerjesztett lokális polgárháborúként, akár ezek valamilyen kombinációjaként, joggal érezzük azt, hogy a megfogalmazás folyamata kicsúszik a kezünkből: akármilyen megnevezést is találunk, a dolog lényege a közös kudarc. A magyar társadalom újra elemi szinten bizonyul képtelennek arra, hogy elbeszélje a helyzetét, és megbeszélje a teendőit, márpedig amelyik emberi közösség képtelennek bizonyul e két művelet véghezvitelére, az cselekvésképtelen, és egy cselekvésképtelen emberi közösség közvetlen életveszélyben van.

Kezdjük el talán a helyzet értelmezését a miniszterelnök kijelentése felől: „Kár, hogy nem mindenki ért a szép szóból.” Milyen megrendítően pontos nyelvünk is van! Szelíden, türelemmel, alázattal, egyszóval szeretettel próbálnánk meggyőzni másokat. Valaha az emberi társadalmak szakrális mélyszerkezetéből adódóan ez volt az emberiség természet adta beszédmódja. Ma már nem az! A lepusztulási lejtőn való lecsúszásunk oka és következménye is egyben a „szép szó” gyorsuló ütemben zajló kipusztulása.

Már az archaikus görög civilizáció is felismerte, hogy egy emberi közösség hanyatlásának, szétesésének, majd a semmibe hullásának három fő stációja van: az anómia, az anarchia és a káosz. Az anómia a lélek belső békéjének elroncsolódását jelenti – elpusztul a „szép szó”, és innen már csak az erő, pontosabban az erőszak nyelve diktálhat. És persze e ponttól kezdve már csak idő kérdése, hogy ez az erőszak mikor jelenik meg a maga nyílt brutalitásában, ahol már csak az egyre keményebb „rendészeti szigor” tarthatja fenn a rendet. Pontosabban csupán a rend látszatát! Mert amint tömegessé válik a lélek belső békéjének felbomlása, mindenféle rend csupán látszat.

Ez az állapot már akkor is a második, anarchia stációt jelzi, ha az uralmi rendszer egy darabig még görcsösen ragaszkodik ahhoz a végzetes tévképzethez, hogy ő a rendészeti eszközökkel igenis a „rendet” állította helyre. (Ilyen helyzetben elképesztő gyorsasággal növekedni kezdenek az egységnyi „rendészeti (látszat) rend” helyreállításának fajlagos költségei. Egyszerűen azért, mert a fokozódó erőszak még nagyobb erőszakhullámot indít el, így a folyamat öngerjesztővé válik, ami a költségeket a kvázivégtelen felé löki.) Az a gyermeteg és végzetesen elhibázott vita, hogy az állam erőszak-monopóliumát hogyan lehetne visszaállítani, egyértelműen jelzi, hogy a magyar társadalom már milyen mélyen benn jár a lepusztulás anarchia nevű második stációjában. Ugyanis, ha ez a kérdés egyáltalán felmerülhet, a lényeg már elveszett. Mert az a rend, amelyet akármilyen legitimnek vélt állami erőszak visszaszerzésével kell helyreállítani, az már nem rend a szó lételméleti értelmében. És ha ez nyíltan kétségbe vonható, akkor ugyan hatalmi szóval elhallgattathatók a kétségbevonó törekvések, de ettől még léteznek, és erősödni is fognak. Újra igazolódik Bibó István Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című dolgozatában leírt híres mondatának mély igazsága: „Ha egy emberi közösség a hazugságok olyan zsákutcájába beleszorul, ahol a dolgokat nevükön nevezni nem lehet és nem is szabad, akkor ez előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül elvezet a közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez.”

Nos, e lezüllési folyamatunk zavartalanul zajlik, mert a dolgokat változatlanul nem lehet a nevükön nevezni. Pedig nem látszik olyan nagyon bonyolultnak ez a néven nevezés. Mindössze annyit kellene elbeszélni, hogy a Magyarország felszámolását végző pusztító világerő, amely az elmúlt húsz év valamennyi kormányában meghatározó pozícióban volt, van és lesz, a cigányságot építette fel a leghatékonyabb tömegpusztító fegyverként a magyarság ellen. A globális SZDSZ lokális terrorosztagai lassan harminc éve zajló ultraliberális diktatúrájukkal először minden elképzelhetőnél mélyebb lelki, erkölcsi, szellemi, fizikai és anyagi nyomorúságba lökték a magyarság jelentős részét és a cigányság egészét. Majd az így előálló, spontán polgárháborús gyúanyaghoz most elkezdik adagolni a szikrákat. Végtelen cinizmusukkal mindeközben még arra is ügyelnek, hogy önmagukat – „jogvédőknek” álcázva – úgy tüntessék fel, hogy éppen ők azok, akik a helyzet rendezésére egyedül képesek.

Természetesen az is nyilvánvaló, hogy győzhet itt akár száz százalékkal is egy politikai erő, a forgatókönyveket egyelőre akkor is ez a pusztító erő írja. És ez egészen addig lesz így, amíg hagyjuk.
magyar hirlap

Bogár László