A Slask Wroclaw, a múlt hét csütörtökén Kis-Lengyelország régió fővárosának, Krakkónak a csapatát fogadta. De nem a Cracovia Kraków látogatott ide, hanem a Wisla Kraków. A vislánok Krisztus előtt, a 6. században, Krakkó körül telepedtek le. A polánok pedig Gniezno körül. A Wisla név, nyilvánvalóan az ezredéves ősökre utal. Azokra, akik nem voltak polánok. A két krakkói csapat között legalább akkora az ellentét, mint katalónia fővárosában, Barcelonában, a katalán Barcelona és a barcelónai spanyol Espanol szurkolói között. A szomszéd régió, Szilézia fővárosának, Wroclawnak a szurkolói persze, hogy választottak maguknak  testvércsapatot. Ez a Wisla Kraków lett. Még véletlenül sem a Cracovia. (Amúgy a Slask, akárcsak a Diósgyőrhöz képest sem tudhat magáénak olyan túlságosan sok évzizedes történetet, hiszen „csak” a második világháború után alakult. Előzőleg német csapat volt, lehetett a Wroclaw. Csak amikor a térképen és a valóságban a második világháború után, néhány száz kilométerrel nyugatra tolták Lengyelországot és a németeket innét ki, a lengyeleket pedig a szovjet határszélről ide betelepítették, lett új identitása a város focicsapatának.)

Mindezt azért kellett előrebocsátanom, mert a jó sorsom mostanában úgy hozza, hogy – pláne a korábbiakhoz képest – meglehetős gyakorisággal látogatok lengyel földre. És most, a húsvéti ünnepek felvezetőjének, lengyel egyetemista fiam, éppen a Slask Wroclaw – Wisla Kraków összecsapást szánta.

Nem tudom, emlékeznek- e még az európai uniós csatlakozási tárgyalások véghajrájára? Amikor az athéni végkifejlet előtt, a mi Medgyessynk és Kovács Lászlónk már régen aláírt és ment volna vacsorázni, de azok a fránya lengyelek még mindig tárgyaltak.

Egyebek között, a mezőgazdasági kvótáikról.

Az akkori elszánt nemzeti érdekérvényesítés – meg persze más is – meg is látszik az országon: talpalatnyi műveletlen terület sincs se Kis-Lengyelországban, se Sziléziában, se Nagy-Lengyelország régiójában.

A lengyel vidék, láthatóan jól eltartja a lengyelek tömegeit. (Életemben annyi mezőgazdasági gépállomást nem láttam még, mint Sziléziában.)

Mészáros Márta, a hétvégi Népszabadságban, a magyar filmes-nyomorúság kekeckedéseinek jellemzése után, a pezsgő, elképesztően gyorsan változó varsói mindennapokról áradozott. Ez a pezsgés és dinamizmus, nemcsak Varsóra jellemző, hanem az egész országra.

Meg más is: Czestochowában, húsvét hétfőjén, a Jasna Góra kolostor környékén a zarándokok ezrei, ha nem a tízezrei hullámoztak. Én, a tipikus magyar fejemmel azt gondoltam, itt lesz a mindent felül- múló dzsembori, hurkával, kolbásszal, sörrel. Azaz minden arisztokratikus plebejusság nélkül, igazi lesz a vásári kavalkád. Plusz a Fekete Madonna. Hát nem. Semmi dzsembori, semmi vásár, semmi vásári kavalkád. Árusok is alig. Ilyen embertömeg esetén, Magyarországon szerintem, ma, ez elképzelhetetlen lenne. Itt nem. Itt „csak” a húsvét volt. Ahogy a lengyelek megélték.

A meccsre egyébként jegyet nem adtak: belépőt ugyanis csak személyigazolvány ellenében, névre szólóan lehet vásárolni Lengyelországban. A belépőn szektor, sor, és székszám szerepel, azután a szurkoló neve. A fényképe alatt. Minden héten, minden bajnoki fordulóban, teltház van Wroclawban a kis, 15 ezres stadionban. De már építik az újat, a 42 ezrest. A jövő esztendei foci kontinens – bajnokságra