leginkább a saját életemmel. A tegnapelőtt említett orosz rendező, Vasziljev mondta, mit mondta – üvöltötte , hogy őt el kellene pusztítani. Persze, ő ezt művészileg gondolta, mármint hogy jöjjön egy új nemzedék, aki jobb nála, aki elpusztítja őt (mint rendezőt). Rosszamagam meg ezen az első télies napon úgy gondolom: csomó dolog úgy ondódna… bocs, elírás volt: oldódna meg az életemben, ha valaki elpusztítana engem. Mert „forradalmárnak” lenni kb. 30 éves korig hősies, utána már nevetséges. Petőfi, max Danton. ( Danton-t játszottam ezelőtt 20 évvel, Gaál Erzsi rendezésében, nagy szakmai sikert aratott, a kritika lelkendezett… és üres házak előtt játszottuk, kb. ötször.) Szóval el kellene pusztítani engem, mert ebben az életkorban, és ebben a nevetséges korban harcolni nevetséges, Don Quiote-i küzdelem. (Ezt a szerepet is játszottam 83-ban, nagy közönségsiker volt, a kritika meg lehúzta. Ki érti ezt…?)
Aki e sorokat írja, egy, azaz 1 darab (nagy darab) ember, fogl.: ? 54 éves, anyja neve: Polyák Mária, szül: 1956, szem. ig: Ap 346801, pár. káp., szeme zöld, haja kicsit őszülő… bár ő szülő, de egyetlen gyermekével sem törődött. Aki e személyleírás alapján felismerni véli őt, vonaton, bárhol, jelentse az eső rendőrőrsön. A fejére kitűzött összeg ezer dollár… hm… vagy ötszáz… száz?… Tíz cent.
Szóval aki ötven fölött illuziókat és álmokat hajszol, az egy, azaz 1 élhetetlen barom. Akit sarokba lehet szorítani… sőt egyszerre több sarokba is. Aki azt sem becsülte meg soha, amit az élet – amúgy ingyen – elébe dobott, pl. egészséget (urambocsá’: tehetséget)… és hogy gyermekei egytől egyig szép és tehetséges emberpéldányok… négy anyától.
Milyen szép a fákon a dér… Itt a tél.
Üdv.: Calvero, aki – ha túléli a mai napot – ír neked még