A miskolci születésű, Győrben élő Palej Nikinek nemcsak az éneklés közben pörög a nyelve

A valós életben is szókimondó, életvidám és az igényességre adó nő. Életéről, zenei pályájáról őszintén vall az olvasóknak.

Palej Niki 2007 nyarán ismerkedett meg Halász Péterrel, aki felfigyelt Niki különleges énekhangjára és az ő biztatására kezdett el énekelni. A szűk három év elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Niki beváltsa a hozzáfűzött reményeket. Először egy közösségi oldalon figyeltek fel rá, ahol zenéi egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek. Az első igazi sikert a Serendipity hozta meg számára, amit Dolbeats – el közösen készítettek.

A zenei anyag egy jól ismert internetes rádión egy hónapig vezette a slágerlistát magamögé utasítva a külföldi „Ászokat!” Ezt követően a Tibbahnation 5 – re felvett refrénje, valamint az eredetileg DEMO alapzenéjére felvett Fight, Chris Lawyer és Thomy feldolgozásában a Pornostar Recordsnál kiadásra került. Innen beválogatták a CKM Magazin Hungarian House Allstars lemezére. Angol dalszövegeit Halász Péter írja, aki egyben a menedzsmentje és a legjobb barátja is.

Niki huncutul mosolyogva, közvetlen az interjú elején megjegyzi: Remélem, akik eddig nem ismertek, vagy rossz véleménnyel voltak rólam, ezután ha egy kicsit is, de változik az álláspontjuk.

– Számos dalodat meghallgattam, és el kell, hogy mondjam, egyedien szép és jó orgánumod van. Mikor fogalmazódott meg először benned a gondolat, hogy énekesnő legyél?
– Köszönöm a bókot, úgy örülök, hogy elnyerte a hangom a tetszésed. Hogy mikor fogalmazódott meg bennem… Nyugodtan kijelenthetem, ha 2007. június 14. én nem bukom meg a programozás vizsgámon, és nem kezdek el a terem előtt magamban mindenkit melegebb éghajlatra küldeni, és nem szólít le Peti, akkor a mai napig nem énekelnék. Ő az, akinek csak egyszer említettem meg, hogy érdekel a zene, felénekeltem egy próbát, és máris felgyorsult a zenei életem. Keresett nekem egy duett partnert Honecz István személyében. A kész zenét feltöltöttük egy közösségi portálra, aztán csak sodródtam az eseményekkel, tisztára, mint egy filmben.

– Na de gyermekkorodban, az oviban, iskolában szerettél énekelni, vagy teljesen más álmaid voltak?
– Bevallom, anyám szerint, az Istennek se akartam énekelni, pedig dédike mindig összehívta a barátnőit, leültek körbe, és mindig azt akarták, hogy énekelj nekik, de engem inkább a mesék világa vonzott. Ezek szerint az oviban nem voltam egy pacsirta. Az általános iskolában sem volt ez másképp. Mindig énekkari tag voltam, de csak azért, mert kötelező volt, és akit beválogattak és nem járt, arra megharagudott a tanár néni, de nagyon. Volt egy eset, amikor a karácsonyi előadásra készültünk, és az iskola legszebb fiúja énekelte a Happy Gang-től a Szent Karácsony eljött című dalból az egyik részt. Kiderült, hogy keresnek mellé még egy lányt. Nagy izgalomban voltam, hogy engem is meghallgassanak. Mikor mondták, hogy Niki légyszi csak a refrént kezd el, szerintem nem hazudok, de csak a szent szóig jutottam el, aztán le is intettek, hogy „uuhh hát ez eléggé szörnyű volt”… Ezután nem is próbálkoztam semmilyen énekléssel, jó darabig.

– Egyáltalán mi szerettél volna lenni, ha nagy leszel?
– Nyolc évesen kaptam egy szintetizátort, amin volt kb. két oktáv. Erre felfigyeltek anyáék, hogy ez a lány nem is kutyaütő, mert bármi dallamot meghallottam, azonnal vissza tudtam játszani, mégpedig hiba nélkül. Akkor azt hittem, hogy zongoraművész leszek. Elkezdtem járni zongoraórára, ahol szolfézsból szépen meg is buktam, mert sokkal menőbb volt a napközisekkel hócsatázni óra helyett. Sosem fordult meg a fejemben egyetlen percre sem, hogy valaha énekesnő legyek. Tizennégy éves korom óta mérnök szeretnék lenni, ezen dolgozom jelen pillanatban is, hol kisebb, hol nagyobb sikerekkel.