MI-tartalom
Elhunyt Orosz Miklós
Isten veled, Öreg!
Mindenkihez volt egy jó szava, és számára mindenki egyszerűen csak „Pajtás” volt. Ebben az egyetlen szóban benne volt a közvetlensége, a szeretete, a humora és az a különös, utánozhatatlan derű, amellyel az emberekhez fordult. Nem tett különbséget régi barát és új ismerős között: aki mellé leült, akivel beszélgetni kezdett, hamarosan Pajtás lett.
A miskolci televíziózás doyenje volt, de talán még pontosabb úgy fogalmazni, hogy az egyik úttörője. Akkor kezdett televíziózással foglalkozni, amikor annak még alig voltak kitaposott útjai Magyarországon. 1961-ben került először kapcsolatba ezzel az akkor még szinte csodának számító technikával, majd 1965-ben részt vett egy huszonnégy kamerás, zárt láncú ipari televíziós rendszer kiépítésében a kohászatban. Háromtagú csoportjuknak nem volt kitől tanulnia. Nem létezett előttük követhető példa, nem volt készen kapott tudás, mindent maguknak kellett kigondolniuk, megépíteniük és működőképessé tenniük.
Csöves kamerák, monitorok, kapcsolók és kábelek között dolgozott. A kohászat egyes munkafolyamatait a diszpécserközpontból lehetett követni, az olvasztástól egészen a hengerműig. Ma, amikor szinte bárki közvetíthet élő képet egy telefon segítségével, nehéz elképzelni, milyen technikai teljesítmény és szakmai bátorság kellett mindehhez csaknem hatvan évvel ezelőtt.
Amikor 1970-ben megérkezett az első orsós képmagnó, már az is hatalmas eredménynek számított, hogy a felvételt vissza lehetett nézni. Abban az időben, amikor az emberek még elsősorban a szalagos hangrögzítőket ismerték, ők már képet varázsoltak a mágnesszalagra.
De ő nemcsak használta a technikát, hanem építette is a televíziózást. Sárospatakon, a tanárképző főiskolán háromkamerás televíziós stúdió kialakításában vett részt, majd 1972–73-ban a Gyermekvárosban hoztak létre egy újabb stúdiót. Olyan műhelyeket teremtettek, amelyek akkoriban még egyáltalán nem számítottak mindennaposnak.
Az igazi fordulatot 1975 és az első hordozható képmagnó jelentette. Ettől kezdve már nem kellett a stúdió falai között maradnia: kiléphetett a sportpályákra, az edzőtermekbe, az ország különböző pontjain működő edzőtáborokba. Ekkor kapcsolódott össze végérvényesen két nagy szenvedélye, a televíziózás és a DVTK.
Atlétákról, súlyemelőkről, birkózókról, kajakozókról és labdarúgókról készített felvételeket. A képsorokat az edzőkkel és a sportolókkal együtt elemezték, mozdulatról mozdulatra vizsgálva a teljesítményt. Forgatott Faragó János diszkoszvetőről, követte Rakusz Éva kajakozó fejlődését, és olyan színvonalú szakmai felvételeket készített, hogy a Népstadionba is rendszeresen hívták a válogatott keret tagjainak filmezésére. Dolgozott a kajakosokkal Dunavarsányban, a súlyemelőkkel Kékestetőn, a labdarúgókkal Tatán.
A DVTK azonban számára soha nem egyszerűen munka volt. A klub az élete, az otthona és az örök szerelme lett. Horváth Kálmán riporterrel együtt járták az NB I-es találkozókat, tudósítottak a mérkőzésekről és a DVTK emlékezetes kupaszerepléseiről. Akkor is megtalálta a módját annak, hogy a szurkolók láthassák a csapatot, amikor kábeltelevízióról még alig hallott valaki. A stadion éttermének televíziójára kapcsolta a rögzített mérkőzéseket, és egy-egy szurkolói ankéton száz–százötven ember nézte végig a fekete-fehér felvételeket.
A DVTK sikerei külföldre is elvitték. Atlétikai versenyeken és nemzetközi kupamérkőzéseken forgatott, Ausztriában is kamerával követte a csapatot. Filmjeiben nemcsak az eredményeket őrizte meg, hanem egy korszak hangulatát, arcait és közösségi élményeit is.
Több mint 30 éve a Magyar Televízió Miskolci Stúdiójában ismertem meg. Már akkor legendás alakja volt a körzeti tévének.
Élete során végigkísérte a televíziós technika szinte teljes átalakulását. A csöves ipari kameráktól és az orsós képmagnóktól eljutott a kártyás stúdiókamerákig és a számítógépes vágásig. Látta, hogyan válik egyik napról a másikra korszerűtlenné az, ami nem sokkal korábban még a technika csúcsát jelentette. Ő azonban soha nem engedte, hogy az idő legyőzze. Mindig megtanulta az új eszközöket, és mindig készítette a következő filmet.
Nyolcvanéves kora fölött is hajnalig ült a számítógép előtt. Vágott, javított, feliratokat készített, zenét keresett a képek alá. Forrasztott, kábeleket húzott, kamerát állított, és ha kellett, egy egész stúdiót életre keltett. Nála a „nem működik” soha nem végleges állapotot jelentett, csupán egy újabb megoldandó feladatot.
És ha elkészült a film, már indult is vele. Mindig volt nála egy DVD a legújabb munkájával. Odaadta valakinek, megmutatta, mesélt róla, majd hamarosan előkerült egy újabb történet. Mert ő nemcsak filmezett, hanem fáradhatatlanul mesélt is. Emberekről, sportról, televíziózásról, régi technikákról, a DVTK-ról és természetesen a Bükkről.
A Bükk különleges helyet foglalt el a szívében. Kamerájával járta az erdőket, a hegyeket és a völgyeket, mert – ahogy ő mondta – a természet szeretete óriási erőt ad. Filmre vette, ahogy a tél után előbújnak az első hóvirágok, ahogy tavasszal megújul a táj, ahogy a nyár különböző arcai feltárulnak, majd lassan megérkezik az ősz.
Most elcsendesedett a kamera. Nem fut tovább a vágóprogram, nem készül el a következő DVD, és nem halljuk többé a jól ismert megszólítást:
„Pajtás!”
Az Öreg elment, de megmaradnak a filmjei. (2021 óta gondozom a YouTube csatornáját.)
Sok éve már, hogy az Irány Televízió studiójában beszélgettem vele.
Megmaradnak a régi mérkőzések képei, a sportolók mozdulatai, a Bükk évszakai, a találkozások és a történetek. És megmarad mindazok emlékezetében, akik látták őt a kamera mögött, akik dolgoztak vele, akik hallgatták a történeteit, vagy akik egyszerűen csak Pajtások lehettek mellette.
Az emberi emlékezet most tovább őrzi azt, aki egész életében mások történeteit mentette meg a feledéstől.
Hiányozni fogsz, Öreg!
Isten veled!
