Miskolc. Egy jó címet.. Rádiósok egymás között nem ér

A tiszások Ős-fideszesek.

„Aki látta a tiszásokat szavazni, az tudja, hogy minden dühüket beletették abba az X-be április 12-én. Az életük összes kudarca benne volt. A rossz szakmaválasztás, az elmaradt külföldre költözés vagy az amelyik meg is történt, a 2002 utáni megtorpanás és szétesés, a 2008-as válság, a Covid, a háború, a ghostoló profilok a netes társkeresőkről, és az összes rossz reggel.
Meg persze az az általános érzés, hogy mindaz, ami nem az övék, azt tőlük lopták el. Nem ezt ígérte nekik a XXI. Század. A haragjuk a csalódottságukból táplálkozott, hiszen nem a boldogság lehetőségét ígérték meg nekik valamikor, hanem egyenesen az erőfeszítés nélküli boldogságot, a lebegést magát. És persze végtelen szerencsét, sokuknak nem poén volt az örök élet és az ingyen sör.
Az összes egy-két milliárdos vagyonnal rendelkező felső-középosztálybeli százmilliárdos akart lenni és szentül hitte mindegyik egyenként, hogy csak Mészáros Lőrinc miatt nem lehet ezermilliárdos. Ennyi elpazarolt tehetség, aki 90 százalékban beleszületett abba a kapcsolatrendszerbe Budapesten és a nagyvárosokban, amelyet gátlástalanul kihasznált. Ezek mindig is ilyenek voltak, de a tényleg becsületesen dolgozó középosztály is elhitte magát, hogy korlátlanul van út felfelé. Ez volt a korszellem, erre csak ráerősített a liberális propaganda, a száguldó technológiai fejlődés is ezt ígéri folyamatosan.
Az én korosztályomnak, az elmúlt 50 évben megszámlálhatatlanul sokszor ígérték meg, csak néhány évet kell várni, hogy sokkal jobb legyen. A nyolcvanas évek eleje óta hallgatom az ígéreteket, és hiába lettünk sokkal gazdagabbak azóta, senki nem lett boldogabb, vagy legalábbis a társadalmi összboldogság, amely valamiféle pozitív közhangulatban testesülhetne meg, soha nem bukkant fel, egyetlen hosszú egyenes végén sem. És a tiszások most sem a remélt saját jó sorsuknak örülnek, hanem sokkal inkább gyűlöletük tárgya remélt rosszsorsának.
Nem csak politikai érdek fenntartani az illúziót, hanem legalább annyira pszichológiai is. Elég ránézni a folyamatokra, hogy lássuk, az eddig a magyar lakossághoz és gazdasághoz csatornázott pénzek elkezdtek a külföldi szereplők irányába folyni. Már ezermilliárdok váltottak irányt. Csak az nem látja, aki nem akarja. És akkor az ideológiai döntésekről még nem is beszéltünk, vagy arról, azt is intézik, hogy jóval előbbre kerüljünk az oroszok ellenséglistáján.
A harminc év alatti, gyermeket, családot akaró nők és férfiak a legnagyobb vesztesei ennek a választásnak. Ők ugyan nincsenek többségben a korosztályukban, de ők lesznek a következő nemzedék szülei, ha lesz egyáltalán ilyen. És a legfontosabb és legjogosabb érzés az anyák aggodalma a gyermekeik jövője miatt.
Jelenleg a magyar társadalom két csoportra oszlik, azokra, akik hajlandóak szembenézni azzal, hogy milyen irányba fordul az ország, és azok, akik nem. Ez nem az előző 16 évről szól, hanem az új irányról. Nem jó ez hallani nyilván, és nem is tudom, hogy vajon jó ötlet-e most az arcukba mondani. De jól ismerjük azokat, akik mindig készségesen hazudnak a magyaroknak külföldi érdekek miatt. Nem kellene hallgatni rájuk, nincs emberi értéke annak, amit hazudnak.”