Már nem is nevetségesek, nem is szánalmasak, hanem hogy jelentéktelenek, unalmasak, érdektelenek: senkik. A nap

Titkon reménykedtünk, hogy az eljárások évei alatt még rengeteg témát ad, felszabadultan és egészségesen lehet kiröhögni, ahogy szerencsétlenkednek a „megújulással”, ahogy pénz, hatalom és média nélkül próbálják házilag újrajátszani egyre fogyó közönségüknek az elmúlt 16 év kreténségeit, mint ahogy kiöregedett komédiások próbálják egymás szórakoztatásával elűzni az egyre fogyó idő által okozott egyre növekvő szorongást az ex-Bohócok Naplemente Otthonában…

És közben még parlamenti vizsgálóbizottságok és nyomozati szervek kihallgatószobáiban is meg kell jelenniük, fájós derékkal, és motyogni valamit a védhetetlen cselekedeteik védelmében (hogy milyen nagylegények ezek valójában, arról láttunk ízelítőt a kormányzati átadás-átvételen), aztán lepecsételtetni az utazási utalványt a portán, amíg még hazaengedik őket…

Éspedig azért lehetett volna ezen röhögni, mert hogy a Főbohóc abban a reményben próbálta volna az új világszámot az öregotthon ebédlőjében, hogy lesz majd Nagy Visszatérés, és a cirkusz közönsége üdvrivalgással fogja köszönteni… És ez a torz, szánnivaló reménykedés adott volna groteszk élt ennek az egész nyomorúságos agóniának, aminek a java még rájuk vár…

De mindez már hiába, mert ez már minket is iszonyatosan nem érdekel, és hogy nem is lehet számukra nagyobb büntetés, minthogy az igazi helyükre helyezzük őket magunkban: hogy már nem is nevetségesek, nem is szánalmasak, hanem hogy jelentéktelenek, unalmasak, érdektelenek: senkik.

Fotó: Kövér. Archív