Valahol Magyarországon, 2026 májusában.

„Mentőszolgálat! Jó estét kívánok! Miben segíthetek?”

22:20: Két hete fáj a derekam, de most már mintha kisugározna az oldalamba is. A háziorvos csak telefonon tanácsolt görcsoldó krémet. Nem múlik.

22:25: A kisbabám kéthetes és most nem lélegzik, hűvös a bőre, kérem segítsenek!

22:28: Az ablakból látom, hogy fekszik egy ember a parkban a padon.

22:31: A fiam kábítószeres. Felakasztotta magát a pincében.

22:35: Borzasztó nagy a baj. Nem tudok elaludni, lelkiismeretfurdalásom van napok óta.

22:40: Az M3-as autópályán vagyunk, egy autó felborult. 2-3 ember lehet benne, minden tiszta vér.

22:41: Jövő hétre van beutalóm az ideggyógyászhoz, de most jobban zsibbad a bal lábam mint eddig.

22:45: A volt férjem hajléktalan alkoholista, most itt üvöltözik az ajtó előtt.

22:50: Nagyapám 96 éves végstádiumú daganatos, furcsán veszi a levegőt.

22:52: A feleségem megint gyógyszert vett be. Nem tudom milyet és mennyit, csak úgy mondta telefonon. Másik városban lakom.

22:55: Nem jött a busz. Szerintem fáj a mellkasom. Akkor jönnek?

22:58: 40 éves a férjem, a WC-n ül, nem mozdul, lila. Mit csináljak?

22:59: Folyamatosan ugat a kutya kint, ideges vagyok ettől.

23:00: A gyerek beleesett az üvegajtóba. Nagyon vérzik a feje.

Hajnalig sorolhatnánk. Egy átlagos nap a Mentőszolgálatnál. Napi 3-5 ezer feladat, ennél sokkal több segélyhívás. Budapest és a „vidék” teljesen más. Más a kommunikáció, mások a szokások, mások az elvárások és az igények, más az alapellátás hozzáférhetősége is, viszont bárkinek, bárhol lehet problémája, szorulhat valóban segítségre.

Dr. Kresz Géza 1887. május 10-én indította el a szervezett mentést Magyarországon.

Gondolatai, értékválasztása, példamutatása a mai napig erkölcsi és szakmai iránytűnk.

Álljon itt néhány gondolat tőle.

„A mentés és elsősegélynyújtás mindenkinek, szegénynek, gazdagnak egyaránt, a nap és éj bármely órájában, minden díj nélkül jár.”

„Az életmentés mindenekfelett való kötelesség. A mentés nem csak kötelesség, hanem nemes szolgálat is, amely az emberség és felebaráti szeretet eszméjét viszi tovább.”

„A gyors segítség életet ment – minden perc késedelem emberéletekben mérhető.”

„Az orvosi hivatás nemcsak tudomány, hanem szolgálat is az emberiség felé.”

„A szervezett mentés a civilizáció fokmérője.”

„Nem elég gyógyítani, oda is kell jutni időben a beteghez.”

1887-et írtunk. 139 év telt el azóta. A szervezett magyarországi mentés megalapítójának minden szava értékes és minden üzenete érvényes a mai napig. Azonban az emberek akkor sem voltak mások, gondolkodásmódjuk és szándékaik az érdekeik, világnézetük, tudásuk, vagy éppen annak hiánya miatt eltérő volt. Erre utal a Magyar Krónika egy, 2024.08.29-én megjelent portré írása Hulej Emese tollából:

„Ám Pesten az orvostársadalom kézzel-lábbal tiltakozott, mindenáron meg akarta akadályozni, hogy megalakuljon egy olyan szervezet, amely jogosítványokat, munkát és így jövedelmet vesz el tőlük. Ők elégedettek voltak a rendszerrel, melyben az utcai balesetek sérültjeit a rendőrök mindenféle elsősegélynyújtás nélkül szállították be a kórházakba. Végül hatévi hadakozás után állt fel a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület első őrállomása 1887. május 10-én egyetlen lófogatú mentőkocsival egy Szent István téri üzlethelyiségben, melyet a telefontársaság hamarosan távbeszélő-készülékkel is felszerelt. És Kresz Gézának választania kellett: vagy megtartja addigi állásait – ő volt a MÁV és a Fővárosi Villamosvasút orvosa is – vagy a mentőszolgálatot választja. Utóbbi mellett döntött.”

Betegként, elsősegélynyújtóként, szakdolgozóként, orvosként, főigazgatóként vagy miniszterként döntéseinkért a felelősséget vállalnunk kell. A döntéseink végső következményei azonban csak részben a saját felelősségünk. Számtalan további faktor befolyásolja a sors további alakulását, gyakran kiszámíthatatlan, nem várt tényezők, vagy maga a rendszer működése, amelyben addig bíztunk.

Az emberek félelme és segítségre való igénye évszázadok alatt sem változott, de a belső értékrendünk jelentősen átalakult. Ma minden jár. Azonnal. Ezt látjuk a TV-ben, ezt kommunikálja a bulvárosodott média és néhány jogvédő szervezet is. És emiatt fél a rendszer. Fél minden rendszerszereplő. Nem csak a mentésirányító Salgótarjánban, vagy a helyszínen döntési kényszerbe kerülő győri mentőtiszt. Fél a miskolci sürgősségi osztályra beosztott reumatológus főorvos, vagy a kompetenciát túllépni kénytelen hídvégardói 20 éves mentőápoló. Fél a vezető is, hogy mikor következik be egy végzetes hiba, vagy csak egy olyan eset, ami este a híradókba vagy a facebookra kerül. Fél a politikus is. Hogyan fogjuk ezt megmagyarázni? Ki lesz a hibás, vagy kire mutatnak majd rá: a Te döntésed volt rossz!

Sokszor kérdezték már meg tőlem, hogy mit kellene megváltoztatni ahhoz, hogy a mentők ne végezzenek gyakran indokolatlannak tűnő feladatokat, ne szállítsanak kórházba olyanokat, akiknek problémája az intézményi ellátást nem indokolja, ne legyünk taxi?

Egészen messziről kell ezt a kérdést megközelíteni és a jelenséghez vezető okokat keresni.

A társadalom egy nem elhanyagolható részének egészségtudatossága, egészségkultúrája és egyáltalán, a természettudományos, biológiai ismeretei sajnálatos módon rendkívül hiányosak. Az individuumok edukációja gyermekkortól kezdve kiemelt fontosságú kellene, hogy legyen, és néhány fontos üzenet bizony jól mutatna a multireklám plakáthelyeken, főzőműsorok reklámblokkjában, vagy egy youtube videó elindítása előtt. Legyen szó prevencióról, vagy a riasztó tünetek felismerésének fontosságáról, alapvető elsősegélynyújtási tanácsokról, a lakosságnak elemi érdeke, hogy egészségtudatos magatartása és ismeretei javuljanak.

Következő jelentős probléma, amely főleg az egészségügyben dolgozók gondolkodásmódját súlyosan befolyásolja a defenzívizmus. Felidézve a posztom kezdő sorainak mindennapos példáit, a probléma már a bejelentésnél kezdődik, mivel a segítséget hívó nem mindig van tisztában azzal, hogy aktuális bajára hol és mikor találhatja meg a legmegfelelőbb definitív megoldást, emiatt számtalan szociális, akár rendvédelmi, vagy egyszerűen az egészségügyi ellátórendszer más szintjeihez tartozó megkeresés érkezik az irányítócsoportokhoz. Itt a mentésirányítók megpróbálják ezeket az eseteket is a mentőszolgálat 66 oldalas kérdezési protokolljának megfelelően kezelni, amiből végül néhányszor az jön ki, hogy a buszt lekéső tinédzsernek mellkasi fájdalma lesz, ahogy a kéthetes hátfájdalomból is hamar riasztó tünetek kerekednek, és már indulhat is a rohamkocsi a P1-es feladathoz.

Az alapellátásban tapasztalható, évtizedek alatt kialakult humánerőforrás inszufficiencia és gyakran a kompetencia, – és sajnos néha – a szándék hiánya is szintén oda vezet, hogy a lakosság a könnyebb ellenállás és gyorsabb elérhetőség irányában a 112 tárcsázása vagy a sürgősségi osztályok felé fordul. Azt már senki nem méri fel és rendszerszinten sem gondolja végig, hogy ezeknek a kapacitásoknak a foglalása, elárasztása és szinte megbénítása mekkora kockázatot jelent mindannyiunknak. És ez nem kifejezetten csak a mentők problémája, hanem a teljes lakosság akut ellátásának lehetősége kerülhet veszélybe minden percben azzal, hogy az indokolatlan esetek foglalják a kapacitásokat, elvéve azt azoktól, akik valóban rászorulnának. A sürgősségi osztályokon feltorlódó, várakozó mentőegységek sem szabadíthatóak fel egy pillanat alatt, ha nincs kinek átadni és nincs hova átfektetni a – például szociális indokkal – bekerülő „beteget”.

A Mentőszolgálat túlterheltségét önmagában nem lehet megszüntetni a teljes rendszer átalakítása, fejlesztése, újragondolása és egy egészen más szemléletmód kialakítása nélkül. Ehhez minden szereplőre szükség van. Nem elég csupán több dolgozót toborozni, oktatni, rendszerbe állítani, vagy 880 mentőjármű helyett 1000-et futtatni minden nap, vagy a Budapestre felrendelt egységeket extra anyagi ösztönzőkkel motiválni. Ezek csak átmeneti megoldások, amelyekben továbbra is ott marad a rendszer kapacitásainak maximális, költséges és indokolatlan kihasználása, ahelyett, hogy az alapjaitól építenénk fel újra az egészet és minden szereplő, a betegtől a háziorvoson át a szociális munkásig, a mentésirányítótól a helyszíni ellátást biztosító egységig valóban azt végezné – és csak azt, de azt jól – ami a feladata és kompetenciája. Ehhez edukáció szükséges és sajnos viszonylag hosszú idő, ehhez pedig mérhetetlen sok türelem, ami az elmúlt időszakban nem volt.

Mikor ér már ide a mentő és miért kell várni a sürgősségi osztályokon? Hangzik el a kérdés naponta több százszor, sokszor jogosan, és valljuk be, gyakran van amikor nem. Ha nincs szabad mentőegység, nincs szabad vizsgáló, nincs elérhető szakdolgozó, akkor a legrászorultabb is csak később kap majd segítséget.

Ha technikai, operatív és logisztikai szempontok alapján közelítjük meg a kapacitás elérhetőségének kérdését a mentőellátásban, akkor többek között azzal szembesülünk gyakran, hogy a mentőjárműveink magas arányban és hosszú ideig állnak szervízekben, várnak javításokra, vagy válnak végleg alkalmatlanná egy feladat biztonságos elvégzésére.

A mentőflotta cseréje nem a megfelelő ütemben zajlott, tartalék gépkocsi kevesebb van, mint amivel biztonságosan lehetne ilyen terhelés mellett szolgáltatni. Nem is futurisztikus gondolatként egy új technológia és modell bevezetésével ez a probléma teljesen kiküszöbölhető lenne. Az Ambubox egy doboz típusú, mobilizálható, komplett ellátó egység, amely gyors cserével, egyik kisteherautó alvázáról a másikra helyezhető át néhány perc alatt, miközben még a beteg is a hordágyon fekve maradhat a betegtérben, amíg a Volkswagen helyére betolat a Mercedes.

A ma 78. születésnapját ünneplő Országos Mentőszolgálat életéből közel fél évszázadot testközelből követtem végig, hiszen alig múltam 6 éves, amikor édesanyám – eleget téve régi gyermeki követelőzésemnek – kézen fogva bevitt a Miskolci Mentőállomásra, ahol megnézhettem és beülhettem az általam akkor is csodált gyönyörű mentőautókba.

Az életemet végig kísérte a mentésügyért való elköteleződés, minden korszakhoz szép emlékek kötnek, a Mentőkkel együtt nőttem fel, minden tekintetben.

Számtalan elkötelezett, a hivatásáért rajongó és a betegek segítéséért és gyógyításáért mindent megtévő Bajtársnő és Bajtárs mellett talán magam is hozzájárulhattam egy kicsit ahhoz, hogy ma az Országos Mentőszolgálat ilyen nehéz körülmények között is ilyen magas szinten teljesít, hitem szerint világszínvonalon.

A kiemelkedő teljesítményhez számtalan dologra van azonban még szükség. Elkötelezett, képzett, hivatásáért rajongó dolgozókra. Megfelelő munkakörülményekre és munkaeszközökre. Társadalmi és politikai támogatottságra, nyitottságra, figyelemre, fegyelemre, alázatra és folyamatos edukációra, fejlett vállalati kultúrára. Továbbá szükség van arra, hogy a hibáinkat beismerjük, feltárjuk és korrigáljuk. Ehhez pedig adatgyűjtésre van szükségünk, mert az adatok kincsek. Az Országos Mentőszolgálat által az elmúlt évtizedekben gyűjtött adatok immár 100 milliós nagyságrendben állnak rendelkezésre. Éppen ezért fontos, hogy a jövő mentőszolgálata egy adatalapú, mérhető és valid indikátorokkal alátámasztott, minőség-, és hatékonyságorientált, biztonságos és betegcentrikus stratégiai döntések alapján működő szolgáltatás legyen.

A hosszú távú tervekhez bátor víziók kellenek. Ezek megvalósíthatóságáért is köszönöm a barátaim támogatását, akik segítségével az 1990-es évek végén az első vérgázanalizátort, laptopot, térképszoftwert, GPS-t hozhattam – ha nem is születésnapi ajándékként – az Országos Mentőszolgálathoz.

Büszke vagyok kollégáimra, akikkel az elmúlt 15 évben négy különböző tankönyv megírásával segíthettük a magas szintű tudás megszerzését a sürgősségi ellátók számára.

Köszönöm mindenkinek, aki a magyar mentésügyért tett, tesz és a jövőben tenni fog, hogy ezáltal mindannyian, akik a Mentők egyenruháját szolgálat közben magunkon viseljük, büszkén végezhetjük a világ legszebb hivatását!

A poszthoz tartozó képeken Dr. Kresz Géza alapító, az első ellátók, korabeli mentőállomások, mentőegységek és mentésirányítók, az Ambubox koncepció prototípusa, egy kötelező viseletként előírt mentős sapka és az a Nysa mentőautó látható, amilyen mentőjárművön 34 éve dolgozni kezdtem és ma az enyém.

Születésnapja alkalmából Isten éltesse az Országos Mentőszolgálatot, minden Bajtársnőt és Bajtársat, az összes Mentőt, minden segítőt!

Erőt, egészséget mindannyiunknak!