“Régen, ha lehomároztam a ruhámat, másnap újat vettem” – látogatóban jártunk az infernális körülmények között tengődő Rákay Philipnél
By Hírcsárda -2026-04-222 8290
Borús, hidegfrontos időben indulunk neki a hegynek, jól tettük, hogy esőkabátot húztunk. Egyre csak kaptatunk, és azon töprengünk, vajon mit fogunk találni a Rege utcában alig 10 nappal a választás után? Vajon az adóhatóság már mindent elvitt, és csak a lecsupaszított villát találjuk? Lesznek-e még egyáltalán ablakok a házon, vagy azokat is, keretestül kiszaggatták a megvadult tiszások? És mi lehet a lovakkal, a G Mercikkel? Ezek a kérdések kavarognak bennünk, amikor átfagyva megérkezünk célpontunkhoz, egy kies budai villához.
A kerítésen már diadalmasan áttört a borostyán, látszik, hogy napok óta nem járt itt kertész. Arrébb hajtjuk az elvadult indákat, hogy megtaláljuk a kiskaput.
Megnyomjuk a csengőt. Tompa zúgás, mintha Németh Szilárd utolsó pacalpörköltje lenne. Miután semmi nem történik, újra csöngetünk, immár hosszabban, fájdalmasabban.
“Jövök már, jövök” – hallunk egy sápadt, fazékszerű hangot. A folyamatos, önismétlő rekedt károgás lassan alakot ölt, s a kiskaput remegő kézzel kinyitva, zselészerű lábakkal ott áll előttünk ő, Magyarország valaha volt legelegánsabb angol lordja: Rákay Philip. Maradék erejével magához szorítja Dolce&Gabana háziköntösét, láthatóan fázik, de barátságosan int, hogy kövessük.
Az udvaron egy falka csontsovány tibeti masztiff a gyerekmászókát és csúszdát harapdálja reménytelenül, némelyik fogatlanul. Láthatóan régen kaptak már wagyu marhát, ami egykor napi eledelük volt. A villába befelé menet kis híján felborulunk egy törött nyuszimotorban, amiről lepattogzott már a Ferrari felirat.
Házigazdánk előrebukdácsol, lábai egymásról tudomást nem véve imitálják a haladást. Csontos kezét felemeli, vékony csuklóján mint groteszk hulahoppkarika pörög Patek Philippe órája és mutatja nekünk az utat a villa egy tágas helyiségébe, ami egykor a szalon volt viktoriánus bútorokkal, most viszont egy törött téglákkal kirakott szalonnasütő van a közepén.
A tetőcserép foltokban hiányzik, a lyukakon át a napfény tehetetlenül zuhan a felázott, penészes padlóra. Két nagy kerítésbeton-elemre mutat, hogy ott foglaljunk helyet. Ügyelve a kiálló rozsdás szögekre, leülünk. Kezdenénk a kérdések sorát, de már ömlik is belőle a szó.
“Hát igen, így élünk. Alig 10 napja volt a választás és már szinte semmink nincs a kis magántőkealapomat leszámítva. De mire is mennék most pár 10 milliárddal, mi értelme az egésznek? Most börtönnel és akasztással fenyegetőznek, pedig én nem csináltam soha, semmi rosszat” – mondja, mintha a Petőfi-film meg se történt volna.
“De hova tűnt minden? Máris itt járt a NAV?” – kérdezzük, miközben hangunkban az aggodalom és a káröröm keveredik, és alig bírjuk visszatartani a nevetést.
“Nem, én égettem el mindent. Csak nem hagyom meg EZEKNEK? Nagyon gyorsan történtek az események. 13-án felkeltem, és csak ürességet éreztem. Ránéztem a számlámra. Az is az volt. A választás után egy nappal már nem jött a szokásos heti utalás, úgyhogy azonnal lejjebb kellett csavarni a szaunakomplexumban a hőmérsékletet.”
Még abban a ruhában voltam, amiben a választás napján ünnepelni készültem: egy angol főúri öltönyben. Koszos volt, és könnyek nyoma mindenütt. Régen, ha csak lehomároztam a ruhámat, másnap újat vettem, de most lehet, hogy mosodába kell adnom. Hát milyen élet ez? Élet egyáltalán?
Egy pillanatra elhallgat. A tető lyukain át felnéz az egérszürke égre, mintha választ várna valamire valakitől. Nyüszítve levegő után kap, és folytatja.
“Aztán be akartam menni a pártközpontba, hogy megtudjam, most mit kell gondoljak, de a sofőr addigra felmondott, ezért nekem kellett kiállnom a G Mercivel. De az sem ment, mert a bejáratot elállta a sofőröm Bentleyje. Ha így mennek tovább a dolgok, jövő héten le kell vágnunk az egyik lovat, különben a gyerek nem tud mit vinni uzsonnára”.
Az egykoron volt büszke lord fülsüketítő, hurutos köhögésbe kezd, láthatóan megviselte a hirtelen jött 18 fokos tavaszi hideg.
“És mi lesz most ezután?” – kérdezzük bátortalanul, miközben Philip egy őt ábrázoló festményt dob a szalonnasütőbe, hogy valami kis fény legyen a helyiségben, ha már meleget nem tudni adni ez a furcsa tűz.
“Nem tudom. Szerintem, mindennek vége. Még az is lehet, hogy újra felveszem a Kálmán nevet.”
Elmeséli, hogy a hétvégén a Royal Automobile Clubba akartak menni Londonba a feleségével, de ott visszakérték tagságit, az indoklást idézi: “őszintén sajnáljuk, de bukott fideszes geciket nem szolgálunk ki”.
“Egyelőre feleségem, Orsi tartja bennem a lelket. Szerinte a mundán asztrológia szerint a világ felett álló tranzit Ikrek-Nyilas karmapontok segítő királytrigon fényszöggel támogatják majd az életünket, úgyhogy ma is a tegnapról megmaradt szarvasgombás delfinpörköltet esszük felmikrózva, ha a Tisza még nem kapcsolta le a magán szénerőművünket. De annak is eljön az ideje, meglátják. Mert ilyenek ezek.”
Ekkor nyilall belénk a felismerés: hol van Orsolya asszony? Kérdeznénk is rá, amikor artikulálatlan, fröcsögő üvöltözés csapja meg fülünk. Oldalra nézünk és egy már beazonosíthatatlan funkciójú helyiségben ül a lord felesége a földön és seprűjével csapkod egy kristálygömböt, értelmezhetetlen szóáradat közepette. Csak a hangsúlyból sejtjük, hogy Jeszenszky Zsolt-idézetek lehetnek.
“De a filmezés azért csak megmarad!” – mondjuk neki bátorítóan, de őszintétlenül, kérdésünk hangsúlyában éreztetve vele, hogy gyűlöltük a Petőfi-filmjét.
“Nem hiszem. Pedig már minden készen állt a Petőfi 2 forgatásához, a helyszínt is lefoglaltuk Barguzinban. A forgatókönyv szerint Petőfi Segesvárnál elszökött, és egészen Dél-Szibériáig menekült, ahol nővé operáltatta magát. Ezért lehet az, hogy amikor 1989-ben Morvai Ferenc kazánkirály megtalálta Petőfit, a csontvázról kiderült, hogy az egy nőé. A nagy fordulat és végkifejlet pedig csodálatos lett volna: Petőfiről kiderül, hogy Alexandraként élt tovább, és a slusszpoén, hogy kiderül: Szentkirályi Alexandra is a leszármazottja.”
“Most már, szerintem menjenek” – adja végül tudtunkra, hogy az interjúnak vége. Nagy nehezen sikerül egyenes testhelyzetet felvennie, gerince szokatlan hangokat ad ki. Kinyitja az üszkös bárszekrényt, ajtaja leesik. Egy fél üveg 1982-es Château Lafite Rothschildot vesz elő, azzal oltja el a szalonnasütő parazsát.
A nap
