Heti 40–45 órát dolgozik azért, hogy kitermelje a lakbért, amivel voltaképp a főbérlője lakáshitel-törlesztését támogatja

A KSH adatai szerint az elmúlt években folyamatosan nőtt azon fiatal felnőttek száma, akik a fővárosból kisebb településekre költöznek. Facebook-csoportok alakulnak „a kapitalizmus meghekkelése, a nomád élet kimaxolása” támogatására, mikroközösségek tagjai tanítják egymásnak a vályogházépítés rejtelmeit, és komplett baráti körök döntenek úgy: mostantól kizárólag azt eszik meg, amit az első magtól az aratásig maguk nevelgettek. (Korábban olvashattatok náluk Nényei Lujzáról is, aki 25 évesen választotta ezt az életmódot.)

Elegük van, lelépnek
Bár minden „nomáduló” története egyedi, néhány közös motívum azért felsejlik a beszámolóikban – és ezek nagy része valószínűleg nem lesz meglepő azok számára, akik minimálisan is foglalkoztak mostanság a jövőkutatás, a klímaválság, a társadalmi átalakulások kérdéskörével. Vagy szimplán olyan „hétköznapi” dolgokkal, mint a lakhatási válság vagy a kenyér ára – ezek ugyanis mind egy nagy globális probléma részét képezik.

Anitát és Renit hosszú évek óta ismerem, és bár mindig is a természetközeli élet kedvelői voltak, meglepett, amikor ilyen radikális döntésre szánták el magukat. Noha nagyon szerették Budapestet – főleg a húszas éveikben –, az elmúlt időszakban egyre fojtogatóbbá vált számukra a főváros, ezért eldöntötték: lelépnek. Sőt, ahogy ők fogalmaznak, szabályosan elmenekülnek, ugyanis nem bírnak tovább asszisztálni ahhoz a közhangulathoz, ami itt körbeveszi őket.

„A városok egyre élhetetlenebbek, romlik a levegő és a víz minősége, feszültek az emberek, csökkennek a közösségek, már maximum a legközelebbi barátainkhoz szólunk”

– meséli Anita, aztán hozzáteszi: az elmúlt években egyre több egészségügyi problémája is adódott, amit leginkább a stressz és a rossz minőségű élelmiszerek számlájára ír. „Folyton beteg vagyok. Egyáltalán nem eszünk húst, igyekszem a legjobb minőségű zöldségeket és gyümölcsöket megvenni, de sajnos azok minősége is romlott, hiszen a kertészetek rengeteg káros vegyi anyagot használnak. Régóta érett bennem a vágy, hogy visszanyúljak a gyökereinkhez, de most végleg elszántuk magunkat a döntésre.

Olyan környezetben szeretnénk élni, ahol pontosan tudjuk, milyen utat járt be az étel, ami az asztalunkra kerül.”

Párja, Reni az első perctől fogva partner volt a döntésben, noha őt elsősorban anyagi és morális szempontok motiválják. Úgy érzi, a nagyvárosi környezetben képtelen önazonos életet élni, bűntudatot érez, amiért egy olyan rendszert szolgál ki, ami a polgáraiból és a természetből húz hasznot. Elmondja: heti 40–45 órát dolgozik azért, hogy kitermelje a lakbért, amivel voltaképp a főbérlője lakáshitel-törlesztését támogatja, ahelyett hogy ezt a pénzt magukra költené.

„Elegem van a lakhatási válságból, és abból, hogy az elszállt árak miatt már nem tudom kiélvezni a munkám gyümölcsét sem, hiszen ilyen árak mellett nem megyünk el bulizni vagy ülünk be étterembe.

A társadalmunk rengeteg energiát pazarol el és fenntarthatatlan módon élünk. Ehhez pedig mi is hozzájárultunk eddig napi szinten a munkánkkal, ami egy folyamatos ellenérzést kelt bennem.

Önazonosabban akarunk élni, úgy akarunk dolgozni, hogy abból egy jobb minőségű életet tartsunk fenn, olyan döntésekkel, amikkel morálisan is egyetértünk”

– mondja, hozzátéve: a végső löketet számára Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című könyve adta meg, ami rávilágított: a társadalmi összeomlás nem a távoli jövő problémája, hanem már itt van a nyakunkban, már javában zajlik. A jövőkutatók is egyre gyakrabban beszélnek úgynevezett polikrízisről, amely egyszerre érinti a klímát, a gazdaságot és a társadalmi rendszereket. Az élelmiszer- és vízhiány, valamint a közösségek szétzilálódása pedig elsősorban a fővárosban élőket fogja sújtani – ezért úgy érzik, még most cselekedniük kell.