Tegnap voltam a World Press sajtófotókiállításon a Biodómban.
Hajnalka Pajer
Tegnap voltam a World Press sajtófotókiállításon a Biodómban.
Idén sem merte befogadni egyetlen magyar múzeum sem a világ legrangosabb sajtófotóit, de idén legálább érdeklődés hiányában -egyelőre legalábbis- elmaradt a politikai cirkusz a kiállítás körül. Pedig idén is voltak migránsok, akiknek a szenvedéseit mutatta be egy fotósorozat, voltak melegek is az emberjogi helyzetükkel El Salvadorból, és idén is voltak női sorsokat bemutató gyanúsan libsinek ható fotósorozatok.
Mivel tehát a politikai cirkusz most elmaradt, egész nyugisan, szellősen végig lehetett sétálni a kiállításon, el lehetett olvasni a feliratokat lökdösődés nélkül, elmaradt a katasztrófaturista tömegvonzás a kiállítás körül.
Ez jó volt.
Talán csak a Városligetből véletlenül betébláboló német turistahahad volt egy kicsit jobban meglepődve, akik felvont szemöldökkel, a nyakukat tekergetve ámultak és bámultak ezen a fura, félkész betonszörnyen, aminek a hátsó, zárt kertjében bölények legelésznek, néhol még ma is kilóg egy-két kábelcsonk. Ahol mindenhonnan csupasz, rideg, torzón maradt betonfalak merednek ránk, amik között ez a rangos kiállítás, ez a világbrand nálunk helyet kaphatott. Láthatóan nem nagyon értették ezt az egész roppant mucsainak tűnő helyzetet, hogy miért van ilyen helyen, ilyen körülmények között ez a világkiállítás. Egy pillanatra meg is kísértett, hogy elmagyarázom nekik, de aztán hagytam.
A kiállítás egyébként megrázó.
Pontosabban nem a kiállítás, hanem a világ, amit megmutat.
Megrendítő a végtelen homoktengerré változott, kiszáradt Amazonas-szakaszban sétálgató magányos ember fotója.
A világ által ismét elfelejtett Afganisztánt, az afgán nők helyzetét napjainkban bemutató fotósorozat. Megrázó erejő a kép, ahol az esküvői ruhákat bemutató próbaba fejeire zacskót húztak a kirakatokban Kabulban, mert a talibán nem engedi a nők arcának a megmutatását.
Mellbevágó az eritrai női harcosokról szóló képsorozat, különösen az, ami Capa híres fotóját, a milicísita halálát idézi meg vizuális világában. Néhány éve láttam azokat a képeket, amiket még előtte, a milicista halála kattintott Capa, döbbenetes a hasonlóság.
Hosszan és sokáig álltam egy orosz néni képriport-sorozata előtt, akit a Németországban élő unokája mutatott be. A néni iszonyatosan nagy nyomorban él, csak akkor ragyog fel az arca, ha Putyin beszél neki a tévében az orosz nagyságról.
Nem lett igaza annak a politikai elemzőnek sem, aki azt mondta, a világ megszokja majd Ukrajna borzalmait. A magányos, traumatizált ukrán kislány, aki a bombázások után menekülni kényszerült Kupjanszkból, ma is felfoghatatlan fájdalom, nincs semmi kiégés ezzel kapcsolatban. legalábbis bennem.
Szubjektív válogatás, nem az összes kiállított fotó. Nem mondom, hogy kikapcsolódásnak ajánlanám a kiállítást, mert egyálatlán nem szép, jó, és főleg nem kellemes élmény, de azért ha van lehetőségetek, erőtök, bátorságotok, mégiscsak nézzétek meg ezt a fontos látleletet is a világról.
