A vonatút hosszú
. Bő három óra, mire elérem a célt, Pécset. És a három óra alatt nevek jutnak eszembe. Régiek, mint Czinka Panna, Dankó Pista, Rigó Jancsi, Horváth Pista, Lakatos Menyhért, Cziffra György, Papp László. Aztán a gyalogúton a köztünk élő roma példaképeket sorolom magamban. Egy görögkatolikus pap, a 100 tagú cigányzenekar, Daróczi Ágnes, Bari Károly, a most épp betegeskedő ifjabb Sánta Ferenc, Bangó Margit, majd Caramel. És akkor a megbeszélt helyen elém lép egy alacsony, törékeny, csinos, nyílt tekintetű fiatal nő, és bemutatkozik – doktor Orsós Zsuzsannaként.
AZ ÚT, AMIN JÁR
Zsuzsa hosszú utat járt be a kis tolnai település, Németkér cigánysora és az adjunktusi szék közt. Hosszút, de simát. Azt mondja, néha maga is elcsodálkozik a saját sorsán, amiben persze, úgy véli, nincs semmi különös, hiszen ő csak tette a dolgát, amit az esze, a szíve diktált.
– Nem vagyok én olyan érdekes… – szerénykedik Zsuzsa, aki a Magyar Tudományos Akadémia első cigány doktori ösztöndíjasa volt, aki a disszertációját a „Karcinogenezisben szerepet játszó allélpolimorfizmusok a magyarországi roma populációban” címmel írta, aki a Pécsi Tudományegyetem Népegészségügyi Intézete kutatóbiológusa, aki nemrégen jött haza az Amerikai Egyesült Államokból, ahol megismerhette, ott miként történik a hátrányos helyzetűek ellátása. Zsuzsa kutat, több tárgyat tanít az egyetemen, a főiskolán. Néhány kollégájával fakultatív kurzust tart az orvoskaron, amely a romák kultúrájára, egészségi állapotára, illetve a jelenlegi aktualitásokra fókuszál. Azt mondja, igénylik a kurzust, neki pedig az ismeret átadáson túli célja, hogy érzékenyítse a jövő orvosait, fogorvosait, gyógyszerészeit, hogy ne féljenek, ne általánosítsanak a romákkal kapcsolatban.
AZ INDULÁS
Zsuzsa, a cigányok és svábok lakta Németkéren, egy hétgyerekes család legkisebbikeként született. Két bátyjával és négy nővérével cseperedett, élve a cigánygyerekek mindennapjait. Azt meséli, a szülei tanulatlanok voltak, az édesapja csak a nevét tudta leírni, az édesanyja még azt sem. A családfő az atomerőműben volt segédmunkás, az anya pedig a sok gyerek mellől is eljárt egy paksi szőlészetbe, ha fújt, ha esett, ott mindig akadt munka.
– Az hamar kiderült, hogy nekem könnyen megy a tanulás. Az első osztály befejezésekor jutalomkönyvet kaptam az évzárón. Előtte ez roma gyerekkel sosem fordult elő. Mondogatta is szegény édesanyám: a Zsuzsi, az más, mint a többi. Könnyen, gyorsan tanultam, érdekeltek a könyvek, élveztem az olvasást, kinyílt előttem a világ. Engem nem kellett nógatni. Meg az egyébként sem ment volna. Gondoljon bele, hogy kérhetett volna számon az, aki se írni, se olvasni nem tud. Ahogy nőttem, ez bántott. Fájt, hogy a szüleimnek nincs semmi tudásalapja, hogy nem forgathatnak érdekes könyveket. Tízéves lehettem, amikor elhatároztam, hogy édesanyámnak megtanítom a betűket, legalább csak annyit, hogy a nevét képes legyen leírni – meséli büszkén.
Zsuzsa az általános iskolában végig jól tanult, nyolcadik után pedig elhagyta a falut. Óriásinak tűnt a több mint száz kilométer távolság – Németkér és Pécs között –, különösen annak, aki korábban ki sem tette a lábát szülőhelyéről.
– A felső tagozatban az is kiderült, hogy a kémiához, biológiához a legnagyobb az affinitásom, így nem volt kérdés, hogy vegyipari szakközépiskolába megyek. Félelmetes, de éreztem, menni akarok, vonzott az ismeretlen, a város. Közben ijesztő volt a távolság, félve költöztem be a kollégiumba, féltem az új közösségtől, attól, hogy én másképp szocializálódtam, mint a társaim. Kiszakadtam a zárt családi fészekből, ahol egy ágyban aludhattam a testvéremmel, ahol biztonságban érezhettem magam – kicsit elhallgat, fejével egykori iskolája felé biccent, és így folytatja: – Sokat sírtam az első hetekben, aztán barátaim lettek. Beilleszkedtem. Keserű Vali például máig a legjobb barátnőm, neki még abban is szerepe van, hogy később egyetemre mentem. De visszatérek a középiskolához. Érettségi után maradtam egy évet az iskolapadban, technikus lettem. Pécsett ragadtam, és tizenkilenc évesen elhelyezkedtem laboratóriumi asszisztensként. A világ legboldogabb embereként jólesett, többé nem szorulok a szegény szüleimre. Önállóan meg tudtam élni. Képes voltam fizetni az albérletet, enni, ruhát venni, és ami a legfontosabb, segíteni az otthon maradottakat, akiknek az én továbbtanulásom óriási erőfeszítés volt.
…
Dr. Orsós Zsuzsanna története még nem ért véget – a folytatást keressétek a 2017/25. Nők Lapja 65. oldalán!
