Ezek mennek a Facsén… hogy a temetésen az emberek főként önmagukat siratják…

Márta PankucsiTegnap eltemettük Lehoczky Alfrédot. A családja kérésére én búcsúztattam. Ezt mondtam (vagy valami hasonlót, csak utólag írtam le):
Dr. Lehoczky Alfréd temetésére gyűltünk össze. 90 évig élt. Történész volt és szociológus. Nyugalmazott tanszékvezető egyetemi docens. A Miskolci Egyetem Szociológia és Politológia tanszékének alapítója és első vezetője. A Miskolci Egyetem saját halottja.
Mondják, hogy a temetésen az emberek főként önmagukat siratják. Saját halálukra gondolnak. Arra, hogy előbb vagy utóbb az ő temetésükre gyűlnek össze majd az emberek.
Ha ez így van, akkor többet kellene temetésre járnunk. Nem azért, hogy még jobban sirassuk, sajnáljuk vagy sajnáltassuk magunkat. Megy az nekünk a nélkül is. Azért, hogy merjünk előre futni saját halálunk gondolatához. Hogy időben elgondolkodjuk azon: vajon miről is szól a mi életünk? Miként összegezhető, mit lehet majd kiemelni belőle? Hagyunk-e nyomot magunk után? Alakítunk-e a világon valamit? Érdemes ezeken elgondolkodnunk, minél előbb.
Búcsúztatni nem csak érzelmi okokból nehéz. Azért is, mert el kell dönteni, hogy mit emeljünk ki, miről beszéljünk. Nincs korrekciós lehetőség. Nem adható oda az elhunytnak, hogy olvassa át és mondja meg: mi maradhat és mi nem, esetleg mi kerüljön még be. És tágabban sincs korrekcióra lehetőség. Nincs mód utóbb változtatni, bepótolni, jóvátenni. Csak addig változtathatunk, amíg élünk. Amíg élünk: változtathatunk. A halál befejezetté tesz, lezár.
Hogyan összegezhető Lehoczky Alfréd élete? A folytatás a honlapomon.