Meglett férfiak futnak kitárt karral – mint könnyező gyerekek anyjukhoz – egy szobor felé. Ez a 245 kilométeres görög futóverseny, a Spartathlon záróakkordja. Egy verseny, ahol mindenki győztes, aki célba ér, és ahol senki sem mehet biztosra. Egy verseny, ami megkérdőjelezi a futásba vetett hitedet. Egy verseny, amit gyűlölve szeretsz. Szubjektíven Athéntól Spártáig, Simonyi Balázzsal.
VÁLASZT KERESVE
Hat év futás, számtalan rövidebb-hosszabb verseny, mentális és fizikális felkészülés után tavaly jutottam el arra szintre, hogy elinduljak a Spartathlonon. A versenyt, ami megrágott és kiköpött, kínok és örömök közt teljesítettem – talán ez a legkifejezőbb szó. A verseny utáni reggelen – ó, azok a semmivel sem összehasonlítható, vibráló spártai másnapok, amikor megáll az idő, és a versenyzők az úton történtekből gyártanak anzikszot – természetesen azt mondtam, soha többet. Azóta próbálom megfogalmazni, minek tértem vissza idén.
A futás mibenlétét alapkérdésekkel fel lehet térképezni. A Miért?-re ott vannak az életvezetési okok, belső és külső motivációk vagy jótékonysági gyűjtések, a Hogyan?-t szakmai írások és újságok világítják meg, a Hol és Mennyi?-t maguk az edzések és versenyek jelölik ki. De a Minek?-re semmilyen sportfilozófiai, életrajzi könyvben vagy blogon nem találok megfelelő magyarázatot, ez alapvetően egy értelmetlen tevékenység értelmessé alakításáról szól, vagy épp ennek fordítottjáról.
Az idei Spartathlonom arról szólt, hogy újabb válaszokat találjak. Egyszer véletlenül is összejöhet, legyél akármilyen felkészültségű futó. Blöffölve is sikerülhet, ha szerencsés vagy. A testben és lélekben felkészült futó viszont csak sérülés vagy valami balszerencse miatt tud kiesni. Kétszer elindulni: a felkészültség bizonyítása és egyben sorskihívás. Háromtól már valódi elkötelezettség. És persze ott a becsvágy is: újra beérni ezen a különleges hangulatú versenyen, amit egy külföldi futó az „extended family”, azaz a kiterjesztett család jelzővel illetett, amit a fair play, a bajtársiasság, a másik és a táv iránt érzett tisztelet és alázat tart össze. Egy sajátos szubkultúra, ahol direkt keresik a „jó” fájdalmat: itt a szenvedés és a teljesítmény érték. Másfelől egy rögeszmés, flepnis társaság, ahol akadnak olyanok, akik ötödjére indulnak el, és még sosem sikerült célba érniük, vagy akinek 10-ből csak egyszer. És vannak 18-szoros teljesítő törzsvendégek. Sőt van olyan (Piotr Kuryło), aki Varsóból egy kiskocsit húzva futott el Athénig pár hét alatt, hogy rajthoz álljon.
Vannak, akik lazán veszik, akiknek a verseny egy lehetőség önmaguk feltérképezésére, és mosolyognak, mint akit b*szni visznek. Másoknak az arcára van írva, hogy tudják, nagyon fog fájni. Olyan, mintha kivégzés előtt állnának, csak itt még lehet korrigálni. Ők életük kötelező, nagy tetteként tekintenek a teljesítésre: görcsösen próbálnak kiemelkedni, valami igazán nagyot alkotni, ami az átlagemberi életüktől elüt. Merthogy itt nemre, korra, vagyonra való tekintet nélkül kerülnek egy rajtvonalra emberek: a gyári munkástól a menő szívsebészig. Az életkori medián 46 év. Az ultra nem igazán a fiatalok sportja, érdemes rá megérni.
Miről szól a résztvevőknek a verseny? Amiről a futásuk. Profán áldozathozatal mindaz, amit a pályán és azon kívül a sikerért tesznek. Számtalan válasz lehetséges: énkiterjesztés, önkifejezés, menekülés, kompenzálás, tevőleges vágyakozás valami nagyra. Sokaknál az alapindíttatás évekkel ezelőtt egy egyszerű döntés volt: valami szokatlant, emberpróbálót csinálni. Vagy felhagyni a cigivel. És évtizednyi brutál bagózás után egy „egészséges” brutalitással vesznek hátraarcot: 245 kilométert futnak. Egyik addikcióból a másikba. A verseny egyszerre külső és belső utazás, önként vállalt Canossa-járás, aminek a végén valamiképpen megváltozik a futó, akkora megrázkódtatást él át mentálisan és testileg. A körülményekből fakadóan a Spartathlont számtalan elképesztő, borzongató és megható momentum tarkítja, ahol a versenyzőkről minden maszk lehull. De ez csak a kívülállóknak tűnik fel, a versenybe involválódott futóknak az adott pillanat jelöli ki a normalitást.
TŰRNI, BÍRNI
Az alapfeltevésem az volt, hogy a tavalyi irtózatos szívás helyett akár élvezhetném is a versenyt, hisz idén sokkal jobb formában vagyok, ismerem már az útvonalat, nem tartok a lusta macskaként elnyúló szintrajztól sem, ahol a „macskafüleken” 150 és 240 km között le-fel kell szánkázni. Nekem most kezd perspektíva nyílni tudatosan készülő, eredményes és ambiciózus amatőrként. S ha szar is lesz végigmenni a pályán, én mindig azért futok, mert el merek indulni, és be tudok érni, s ezt most is bebizonyítom.
A verseny előtt a szokásos matekozós rutin, a „mikor mi kellhet” kitalálása: éjszakai ruha, kaja, fejlámpa és egyéb előreküldendő csomagok összekészítése. A versenyen 3-4 kilométerenként vannak etetődepók, amik egyben a limitidő mérésére is szolgáló checkpointok, a 74 pont bármelyikére lehet küldeni cuccot. Adott pontokon a futó autós kísérői is beavatkozhatnak, de alapvetően szólóban kell végigfutni. Nem is szívatnék senkit sem, hogy engem kísérjen 36 órán át. Minden verseny egy út, amin egyedül érdemes végigmenni, a versenyző szépen küzdjön csak magában. Nekem úgy többet jelent. De az alkalmi, adódó segítséget szívesen vettem, ha éppen úgy jött ki: egy grátisz sör a helyi boltból, egy magnéziumtabletta vagy egy csomagtranszportálás az éjszaka folyamán.
Megtanulom a rajtszámom görögül, hogy a pontokon segítsem az engem segítő személyzetet. Dio pende pende (255) – ezt még kóma közeli állapotban is el tudom mondani a pontőrnek. A rajt a szokásos zsibvásár, mantrák és fogadkozások, itt még mindenki bizakodó. A magyar csapat is összeáll egy képpé, a 30-ból 11-en hiányoznak majd a végén. Itt van 350 életerős, tettre kész sportoló 6 kontinens 30 országából. Fotózkodnak, nyilatkoznak, jókedvűek, bizakodók. De mi lesz velük fél, egy, másfél nap múlva? A java részük addigra riadt kis nyuszika lesz és az árokparton, vagy az orvosok kezei között sírdogál majd. Naiv dolog azt gondolni, hogy minden rendben lesz és elkerül a baj. Jönni fog a baj és nagyon rosszul leszel újból és újból.
245 KM, A VÉGÉN PÁR KORTY FORRÁSVÍZ, KOSZORÚ
A Spartathlont a futók szeretik a leglegleg-kategóriába sorolni: hosszú, kemény, tradicionális, kultikus verseny. Úgy tartják, ide kvótát szerezni és teljesíteni az ultrafutás egyik csúcsa. Egy biztos, a Spartathlon a maga 32 évével és ókori gyökereivel klasszikus kihívás, és a sporteseményen túl ünnep is. A görögök szerint nem lóg ki a művészetek és kultúra, az oktatás, az egészség és orvoslás valamint a társadalmi jólét négyeséből.
Hérodotosz leírása szerint amikor i.e. 490-ben az athéniek megneszelték, hogy Dareiosz perzsa seregei invázióra készülnek, Miltiadész egy hírvivőt, Pheidippidészt szalajtotta Spártába erősítésért. Hajnalban indult, másnap estére odaért, megmászva az 1100 méteres Parthenio-hegyet. A spártaiak – élen Leonidasszal – a holdtölte-ünnepség miatt nem akartak elindulni, így késték le a marathoni csatát. Pheidippidész teljesítménye adta az alapját a Spartathlonnak, és később – egyfajta történelemhamisítás okán – ebből eredt a maratoni futás legendája is. John Foden, a brit légierő tisztje 1982-ben négy társával tesztelte Hérodotosz leírását. Ötből ketten értek célba a történetíró szerinti másfél nap alatt a 245 kilométeres távon. Következő évtől rendezik szeptember utolsó hétvégéjén a Spartathlont: az útvonal az athéni Akropolisztól a nemeai hegyen-völgyön, a Tripoli-medencén át Spárta főteréig vezet. A futó a gigantikus Leonidasz-szobor lábának megérintésével ér célba. A versenyt a kiszámíthatatlan időjárás, a kietlen táj, az éjszakai futás, a folyamatosan lejtő-emelkedő vonalvezetés (közel 3000 méter szint felfelé és lefelé) és az etapok szigorú szintidői nehezítik. A célba érőket egyformán jutalmazzák: pár korty az Evrotasz forrásvízéből, és egy olajágkoszorú. Nincs pénzdíj, mindenkit győztesnek nyilvánítanak. Az átlag 350 induló fele-negyede jut el Spártáig. Eddig két magyar győztes nevét – Bogár Jánosét (1991) a férfi, Lubics Szilviáét (2011, 2013, 2014) pedig a női részre – vésték fel a spártai márvány emlékoszlopra.
A futóknál nincs esőnap: szemerkélő esőben indulunk kifelé Athénból, majd a festői tengerparti szakaszra méretes kígyó nő a szétszóródó versenyzőkből. Az időjárás rákapcsol, 30-50 km között huzamos ideig futunk szakadó esőben, hűvösben, mindenünk szétázik. Eszembe jut a két japán tegnapról a hotelben: nézték a várható kánikulai időjárást, amíg rá nem mutattam, hogy a gugliban a kanadai Ontario állam Sparta városkáját sikerült behozniuk.
50-nél megjön a szokásos hányás – későbbre vártam, de jobb túlesni rajta. Nyomok egy resetet, és megkönnyebbülve folytatom, nem kell ebből ügyet csinálni. Az úton észnél kell lenni – főleg másnap kialvatlanul –, hisz a verseny gyakran autóutak leállósávjában vagy alsórendű országúton vezet, ahol az autók közel húznak el, egy tántorgó lépés veszélyes lehet. A Nap veszi át a hatalmat, mire a verseny egyik vízválasztójához, a Türr István-tervezte spektákulumhoz, a Korinthoszi-csatornához érünk, már 30 fok körül van. Ez a verseny harmada, de aki itt belegondol, hogy még 164 kilométere van hátra, az vagy bátor vagy vak. Pont 8 óra futással érek ide, rosszabbra számítottam, konzervatívabb kezdést terveztem, gyorsan elveszem a tál rizst (majd séta közben megeszem), és lépek a vesztőhelyről, itt sokan túlpihenik magukat, elkényelmesednek. Előremenekülök: minél több időelőnyt gyűjteni a limitidőhöz képest. Óránként só- és aminosav-tabletta, víz és kóla, és ahol nem kell sokat várni, ott meleg teát töltök a kulacsomba. Estére már a Peloponnészoszi-félsziget belsejében, a nemeai völgyben járok, köröttem piciny falvacskák, olajfa- és citrusligetek. 3 óra 20 percet tartalékoltam már: közben mindenféle történik. Látom útszéli gyorshajtók letartóztatását, jönnek futóautogrammot gyűjtő gyerekek, egy helyi gazda szőlővel, egy másik koszorúval kínál. Utóbbit visszautasítom, majd a célban. Régi Korinthosznál csodás romok, Assosban helyi termékek és görög kórus fogad, és mindenhol a tavernákon tapsoló helybeliek. Ez így szépen hangzik, de a fáradtsággal arányosan megy el a kedv is, fogy az öröm. Igazából most vagyok nullán, még egy napot, 24 órát biztosan futnom kell. Ha már én nem szórakozom, akkor legalább a kanapéról el sem mozduló magyarok érezzék jól magukat: tucatnyi magyarnál volt GPS-nyomkövető, és egy netes térképen lehetett értünk izgulni. Kevés bizarrabb szórakozást tudok elképzelni.
METAMORFÓZIS
Leszáll az éj, amely szintén keményen megrostálja a versenyzőket. Folyamatos vészhelyzet van. Fizikai kínok, mentális blokkok, hányás, alvásmegvonásból fakadó agresszió vagy rossz döntések, tétova mozgások sorozata, csüggedés, sírás, önfegyelmezés – mindezek természetes velejárói a Spartathlonnak. Amikor az alvásidődbe belemész sportolással, az már kemény dolog. Tavaly hallucináltam, idén csak egyszerűen sajgó fejjel kóvályogtam az alváshiánytól. Minden elkezd rossz lenni: hideg van, törődött vagy, folyik az anyagcsere-küzdelem. Titkon kicsit vártam is ezt, kezdődik a határátlépés. Ismerős érzés, volt már benne részem, de mindig megbizserget, hogy milyen titkot tartogat most számomra. Innentől már biztosan mosódik a szubjektív és objektív megfigyelés, egyfajta emlékdiszkrepancia alakul ki, amiben a törött vagy hiányos emlékeket mozaikként kell összerakni a végén. Egy olyan világba igyekszem azáltal, hogy nyomorúságba lavírozom magamat, ahol egyszerre lehetek a dolgok alakítója, átélője, szemlélője is. Tükröt tartok, miközben folyamatosan figyelhetem és kontrollálhatom a metamorfózisomat. Köröttem a pontokon beindul a szokásos alkumechanizmus a helyzetét torzan látó futók és kísérőik között: egészen bizarr beszélgetéseket lehet elcsípni, aminek tónusa a könyörgőtől a parancsolóig terjed. Amikor az első holtpontomon túljutok (150 és 160 km között nagyon apatikus voltam), és hajnali kettőkor megérkezem a Parthenio lábához, ahol 550 métert kell emelkedni alig 2 km alatt egy köves hegyoldalon, lerogyok egy masszőr ágyára, várva a meleg ruhát tartalmazó csomagomat. Nem tudom, mit gondolok, hogy majd más felöltöztet!? Aztán a semmiből megjelenik egy másik futót kísérő magyar srác, mindenki Öcsije, aki tényleg rám imádkozza a cuccokat.
– Fázol még?
– Nem.
– Éhes vagy?
– Ettem már az előző ponton.
– Szóval rendben vagy?
– Igen.
– Akkor nem akarsz indulni a picsába?
Ennyi elég is, mászom felfelé. Aki meg akarja tapasztalni, hogy kábé milyen lehet a Parthenio-hegyre felfutni, menjen el a budai Libegő alsó kezdőpontjához, és fusson fel kétszer. Talajkőzetre, meredekségre hasonló, csak a Libegő alatt nem annyira kanyargós, mint a versenyen. A lefelé tartó éles, kipörgő köves szerpentint minden évben az ellenségeimnek ajánlom. Túl lenni a hegyen félsiker. Utána egy békésebb, egyenesebb völgyszakasz jön a Tripoli-fennsíkon. Mégis itt fogyok el lélekben minden évben. Az érdeklődésemet már pár órával korábban elvesztettem, most már kedvem sincs, nem akarok itt lenni, nem akarom ezt csinálni. A futás kényszermunka, az ehhez szükséges energiák bevitele kényszertömés. Nézem a lábam: az elhasználtság és az izmok leépülése miatt egy beszűkült mozgástartományban vagyok csak képes futni. Csoszogni. Osonni. Ritkán gyalogolni, zombimódra robotolni – ja igen, az ultrán ezt is el kell fogadni, nem mindig futunk. És azt is, hogy rengeteg időt ott hagyunk a depókban: ha mindenhol csak egy percet állnék meg enni-inni, az 74 plusz perc.
De hogy feladjam: fel sem merül. Sosem adtam fel versenyt, ennek is egyszer vége lesz.
VÁLSÁGMENEDZSMENT
Újabb mélypont 180-nál, egy depóban kisírom magam a személyzet vállán. Jólesik egy emberi ölelés. Az intelligens ember nem unatkozik, ezt hajtogatom. De mégis azt veszem észre, hogy üres vagyok, elfogyott minden örömöm. Tudom, hogy célba érek, de nem érzek eufóriát. Belőlem is kiölődött valami? A verseny elején egy szépen felfújt, sőt felfuvalkodott gumibaba voltam, amire most a verseny rátérdel, és mint egy matracból, szisztematikusan kiszorítja a levegőt, négyrét hajtogat, egészen picire és laposra, és eltesz jövőre. A szorítást valójában is érzem, a futómellényem csak attól, hogy rajtam van, nyomja a bordáimat, nem bírok rendesen lélegezni. Nagyon fáradt vagyok, nem bírom már enni a felkínált kaját sem, leginkább mézet és kenyeret nyelek. Minden ízt csak távolról és tompítva érzek. Az elvesztett húszezer kalóriát úgysem lehet fedezni. Izotóniás italt a kezdettől nem iszom, mert a sav kimarja a torkom, mégis merő fájdalom a szám, hisz éjszaka a lehűlt folyadékokat ittam, és intenzíven veszem a levegőt már 26 órája. A válságmenedzselésem odáig jut, hogy egy depóban hetet mutatok a kezemmel: 7 perc múlva felráznak a székről. Szempillantásnyi alvásnak tűnt. De jobban vagyok, nem sajog már a fejem. Ezekben a pillanatokban ér be a győztes, az idei UltraBalatont is nyerő olasz, a mosolygós Ivan Cudin. Neki 22 óra 29 perc elég, nekem még plusz 11 óra. Közben hírek érkeznek, ki van még versenyben, és ki vette le a rajtszámát.
Lassan megvirrad, de szerencsére végig felhős marad. Lekapcsolom a fejlámpát, 195 kilométernél vagyok. Nemsokára elkezdődik a pálya hullámzása, a végtelen fel és le az autóút leállósávjában. Felfele csak gyalog, de lefele futva kéne haladni, pedig olyan, mintha üvegszilánkok fúródnának a lábadba. A lejtő itt sokkal inkább nehézséget jelent, mint segítséget a gyorsuláshoz. Futok, de innentől már nem a képességek dominálnak, hanem az akarat. Már nem én adom a hajtóerőt, csak a tehetetlenségi nyomatékot. Nem tudom uralni a versenyt, én vagyok a birtokában. A talpaimon megjött a szokásos sebesedés: a zokniba szorult kavicskák szétkarcolták a vízhólyagokat, így jobb híján talpélen tudok haladni. Pozíciót vesztek: az utolsó 30 kilométeren a 60. helyről a 99-re esem vissza. Nem nagyon érdekel. Felőlem itt vége lehet, hát tessék megnézni, kedves versenyellenőrök, még mindig van 3 óra időelőnyöm, simán beérnék, akkor meg mit szenvedjek? Nem baj, Balázska, ne habosítsd, szépen finiselsz, s egy vállveregetésre jó leszel magadnál.
Ókori módra dialógust folytatok magammal, nem Szókratészék színvonalán, miközben ereszkedem Spárta felé. Csak az jár a fejemben, hogy miért kell tönkretennem magam? Legyalulni az ízületeim, az izmaim, az immunrendszerem? De hát ez a szenvedés épít, jobb leszel tőle, és a tested felkészült a bajok elviselésére. Miért kell a múltkori versenytől számítva 12 hónapig hordanom ezt a terhességet gondolatban és lábon, aztán ennyit vajúdnom, hogy sikerüljön megszülnöm? Persze van olyan nő, aki szeret szülni.
Ha már nők: tehetségesebben szenvednek, kevesebbet hisztiznek a férfiaknál, valahogy az egész ultrához hatékonyabban állnak. Sikeresebben kezelik a versennyel járó démonokat. Alig két tucatnyian fejezték be idén, de kitartásuk, csöndes robotjuk mindig is példaértékű volt számomra. A Spartathlon, már csak a nemi arányokat tekintve, kanbuli. Mégis két magyar nőről beszélnek másnap a résztvevők: Lubics Szilvi 3. (pályacsúcsos) triumfálásáról, és Nagy Kata 2. helyéről.
NEM HŐS, NEM MÁRTÍR
Az utolsó tíz kilométeren a gyaloglás dominál, elhagyom a legendás elővárosi Shell-kutat, ahol Szilvi szokott sminkelni a győzelmei előtt. Mikor a spártai főút egyenesére érek futásra távolról sem emlékeztető mozgásba csapok át. Alapesetben maga a célba érés felér egy megváltással. A szinte rituális keretek közt folyó verseny a modern ember krisztusi kálváriája is lehetne. A motívumai is vallásos jellegűek: a versenyzők a rajt előtti és a célba érést követő este együtt étkeznek, és aki megtépázva eljut a célig, koszorút kap a fejére, folyóvízzel itatják, megmossák a lábát. De most nincs katarzis. Elsőre volt, most csak megkönnyebbülök, hogy vége. Gyerekek gyűrűjében futok a főutcán, mindenki tapsol, én meg tele vagyok kétellyel és hiányérzettel.
Csalódott vagyok. Sokkal jobb időt tudnék futni a 33 óra 54 perc 58 másodpercnél a képességeim alapján, de így is másfél órát javítottam a tavalyihoz képest, amikor is jó magyar módjára kiélveztem a befizetett pénzemért járó időkeretet a 35 és fél órával.
Nem élveztem a versenyt, mert valami leheletfinom módon, de szinte szisztematikusan megölte bennem a szenvedélyt a futás iránt, s ezt újra kell építenem. Majdnem úgy jártam, mint egy volt olimpikon ismerősöm, akit annyira meghajlított a Spartathlon, hogy konkrétan megutálta a futást a 2008-as versenyen.
Nem gondolom, hogy a „spártai hős” jelző illetne meg, eleve csak Magyarországon létezik ez a nagyzoló titulus, sehol a világon nincs ilyen kifejezés a Spartathlon-finiserekre. Nem vagyok hős, nem mentettem ki gyerekeket égő házból, nem vittem véghez emberfeletti dolgot. Tettem a dolgom, amiért ide jöttem. Eleve: eluralkodott a militáns nyelvezet a versennyel kapcsolatban, ahol mi „katonák” vagyunk, akik a „királyhoz” igyekeznek, és az úton „csatákat vívnak”. Ez a szerepjáték nekem idegen, ha valakinek segít a teljesítésben, hát élje bele magát, de felhívom a figyelmet a semmiképpen sem „harcias” vagy „férfias” záróképre: meglett férfiak futnak homályos szemmel és kitárt karral – mint könnyező gyerekek anyjukhoz – egy szobor felé. Az egyetlen dolog, ami harci zónához hasonlít, az az orvosi sátor a célban.
Ott pont eddig jutok gondolatban, amikor pillanatokra elájulok. Amíg a hipermangános fertőtlenítővízben tisztogatták a vérhólyagokat, addig vért vettek tőlem egy orvosi kísérlethez, és ez már sok volt. Összezuhanok, elzsibbadnak a végtagjaim, akadozva, részegesen kezdek beszélni. Bekötnek egy sóoldatos infúziót, Markus Thalmann, a 2003-as győztes tartja bennem a lelket az ágy mellett. Amint lecsöpög az oldat, kirúgnak, szevasz, mehetsz, kell az ágy másnak. Vannak ugyanis, akik „infúzióig” futnak, nem úri huncutság mindez, hisz a végkimerülés szélére került, dehidratált futónak gyakran kell orvosi segítség, amikor a célban hirtelen funkciót vált, és leáll a másfél napja hajtó szervezet.
Be kellett látnom, hogy ez a verseny már a „hatáskörömön” kívül esik. Túl hosszú időben és távban is, és túl sok fájdalmat hozott, nehéz ezt lerendezni. Ugyanakkor az ember varázslatos dolgokat tapasztalhat, csak hagyni kell újra és újra megtörténni. Ahogy a futásban meggyötört és leesett köröm visszanő, úgy növekszik ismét az elköteleződés a szívben. Spártában csak egy szobor van, klasszikus célvonal nincs. Azaz soha nem állhat le az ember, mindig tervez és jönne újra. Vagy muszáj, mert befejezetlen ügye van. Ékes bizonyíték erre Jorgos Zachariadis: a görög futó célba ért, pihent pár órát, majd elindult visszafele is, mert szerinte úgy kerek az ókori legenda, hisz a futárnak is vissza kellett jutnia valahogyan. Hétfő este kilencre ért vissza Athénba, a verseny péntek reggel hétkor indult.
És lett-e válasz a Minek?-re? Még nem. De minek is keresni?
