A város arcai. Miskolc három arca rétegződik egymásra.
A régi várostörténészek munkáiból bontakozik ki, a levéltár régi térképeiből, évszázadokon át vezetett városi könyveiből, megyei, városi levelekből, iratokból. Nyüzsgő, fontoskodó kisváros, nemességüket őrző iparosokkal, szőlősgazdákkal. A következő kép a felduzzasztott, de már hanyatlásnak indult iparváros: kopott szocreál kolosszusok, lepusztult belváros, soktízezres lakótelepek, kimerülő bányák, elavuló nehézipar. És a dermesztő varjúkárogás a Sajó mentén, ahol az elhagyott repülőtéri laktanyába árvíz sújtotta cigány családokat költöztetett a városigazgatás.
A város mai képe meglepően tiszta színekkel, éles fényekkel látszik: nagy, szennyező gyárai már bezártak. Megejtő az igyekezet, ahogy új szerepkörét keresi, mintha ismét városi szabadságát kellene megvásárolnia. Operák és színházi sakkmérkőzések fesztiválvárosa, amely nagyon komolyan gondolta azt is, hogy Európa kulturális fővárosa lehet. De a ragyogónak képzelt főutca épületeiről hullik a stukkó; néhány márkás bolt mellett távol-keleti gagyiáradat, az elkoszosodott, kiadó portálok pedig szülőföldem József körútját idézik.
A megismerés e három mozzanatát egymásra vetítve a város szövetének mélyen vibráló látványa nyílik meg. A középkori, kora újkori térszerkezet az utcák rajzaival, a patakok, vízfolyások medrével, hídjaival, malmaival, a bevezető utakkal, kapukkal, a környező dombok szőlőskertjeivel, borházaival képezi a látvány alapját. Ezt a szerkezetet töltik ki foglalkozás, jogállás, nemzetiség szerinti laza elkülönülésekben a városlakók. Megtévesztő lehet ez a visszavetítő megközelítés, hiszen a városlakók csoportjai maguk alakították évszázadok alatt az együttélésre alkalmas teret. A bővülő népesség vagy beilleszkedett a meglévő keretekbe, vagy újabb formákat csatolt a meglévőkhöz. Erre a szerves térformálódásra települt rá a XIX–XX. század fordulójának ipara és vasútépítése, megakasztva a város természetes terjeszkedését. A vasgyártáshoz kapcsolódó bányafejlesztések népes bányatelepeket hoztak létre, melyek alig kapcsolódtak a város életéhez, hasonlóan a vasgyár többezres kolóniájához, amely tervezett elkülönültségben élt. A nagyszabású városfejlesztési tervekből kevés valósult meg, rögzültek a nagyobb belső terek, a főbb útvonalak, ezek mentén emeletes bérházak, kertvárosias villák épültek. A Trianon utáni menekültek számára több kisebb lakónegyed épült, a város szegényeinek egy nagyobb barakktelep jutott a város szélén.2 A század közepétől a szocialista nagyipar munkások, volt parasztok tízezreit mozdította a város felé, az ő letelepítésükre az ötvenes évektől a nyolcvanas évek közepéig hatalmas lakótelepek épültek a történelmi városmag köré. Az építkezések során jó épületekkel együtt több nyomornegyedet és cigánytelepet is lebontottak. A századvég gazdasági és társadalmi változásai nem módosították jelentősen a város térszerkezetét, a leállt bányák, kiürült gyárak ugyanott vannak, ahol voltak, miként a munkáskolóniák, lakótelepek is. A szegénynegyedek bontása akadozik, az utóbbi évtizedben kialakult egy nagyobb, városon kívüli szegény/cigány telep. Ezzel együtt szintén az utóbbi évek fejleménye, hogy a legjobb módú városlakók felépítették a maguk városszéli, domboldali, gazdag szegregátumait.
Gordon
A középkor végi időkben, amennyire a forrásokból vissza lehet következtetni, a földtelen zsellérek egy-egy jobbágyi vagy nemesi telken éltek: a várost sok vízfolyás szabdalta, a telkek a földgazdálkodás szerveződése következtében hosszú, keskeny alakban többnyire a közlekedő úttól nyúltak le a vízfolyásig, a felső végükön állt a telek gazdájának háza, a lenti – valószínűleg értéktelenebb, de a vízáradásoknak mindenképpen inkább kitett – végükön a zsellérek házai. A gazdálkodást kiszolgáló szegényebb iparosok, akik nem tudtak városi telekhez jutni, ugyancsak ilyen telekvégi házhelyeken éltek, nekik jól jött a víz közelsége. Zsellérsorok az egyházi gazdálkodás kiszolgálására alakultak ki először, majd a munkaigényes szőlőtermesztés kiterjedésével a város új házhelysorokat nyitott a kötött gazdálkodáson kívüli kisebb telkekkel, a város határán kívül. Ezzel részben enyhíteni kívánták a zsellérlakhelyek zsúfoltságát, részben új munkaerőt vonzottak a szőlősgazdák számára nemcsak a környék szegényebbjei közül, de a szlovákok lakta távolabbi területekről is. Cigányokat a XVII. század közepétől említenek a helyi források, ők kovácsok, mezőgazdasági eszközöket készítenek, javítanak. Lakóhelyük a zsellérek, szegényebb iparosok között van, az egyházi zsellérsoron vagy a tótok között nem találjuk őket. Nem tudjuk, kezdetben mennyien laktak házakban; ismereteink szerint házak között épített sátrakban, kunyhókban is laktak. Mária Terézia korában házakat említenek az összeírások és a peres iratok. Ebben az időben már nagyjából be is tudjuk azonosítani a lakóhelyeket: többségükben a város északi határán, a Pece patak mentén húzódó zsellérsorokon éltek, egy kisebb csoportjuk pedig a főutca egyik zsellérházakkal zsúfolt telkén lakott.
A Pece mentén zsellérek és kézművesek éltek, erre volt a fazekasok utcája is. A tűzveszély miatt komoly elővigyázatosságot követelt meg a városi tanács a tüzes szakmáknál, így a kovácsoktól is. 10-12 cigány család élt erre, kovácsok voltak, és zenészek, amellett valamennyire gazdálkodtak is, jószágot, olykor engedéllyel lovat is tartottak, így tudtak munka után menni, ha helyben nem volt elég. Volt asszony, aki használt ruhával kereskedett alkalmilag a városi piacon. Itt lakott, az Újsor nevű helyen a városháza embere, Kozák János is vajdaként, aki amúgy kovács volt. A főutcán, a Piac utcán három család, apa és két házas fia élt, ők nem tűzveszélyes mesterséget űztek, bár foglalkozásukkal az akkori törvények határán egyensúlyoztak: zenészek voltak.
A cigány családok adót fizettek, a férfiak katonáskodtak, legalábbis sorozták őket, a cigány emberek magyarul beszéltek – a periratok szó szerint idézik magyar nyelvű beszédüket, káromkodásaikat –, nem éltek elkülönítetten, foglalkozásuknak megfelelően tagolódtak be a város nem birtokos, nem vagyonos társadalomrészébe.
A város növekedése beérte a városszéli szegénysorokat, ez történt nemcsak az északi Pece-parton, de délen, az Avas-hegy alatti lejtőkön is: megesett, hogy az egykori zsellérsor idővel a város úri negyede lett. A szegényeket vagy kijjebb, feljebb nyomták, de tovább élt az a Miskolcra olyannyira jellemző településalakzat is, amely szinte a kezdetektől máig elkíséri a szociális tér alakulását: egy nagyobb lakóegységen belül egymástól néha csak jelképesen elkülönülve él gazdag és szegény. Ennek a változatait jelzik a módos gazda telkén meghúzódó zsellérházak, a főutcai nemesi funduson megtelepült kézművesek, szolganépek. Később a városiasodás során az úri házsor hátához nyomorúságos kis házacskák zegzugos együttese tapad – a zsellérházak utódai, sok gondot okozva a XIX. század végének városrendezésekor. De a XX. század végéig is továbbélt ez a forma, amikor az emeletes városközponti házak hátsó felébe, hátsó udvaraiba nincstelen családokat költöztetett a városvezetés. Természetesen ekkor már nem volt szó az együttélés kölcsönös előnyökön nyugvó, rendezett formáiról, mint az lehetett a kezdetekben.
A sajátos együttéléssel párhuzamosan, vele egy időben alakulnak a tömbösödött szegregáció kezdetei. A korai időkben azt látjuk, hogy a cigányok a magyarok között élnek, külön vagy két-három összetartozó család egymás közelében. Nincs körülhatárolt településrészük, a Pece mentéből idővel másfelé is költöznek. A helyi cigány/magyar szegénység településtörténetének fontos mozzanata, amikor a Szinva partján először jelennek meg cigánylakta házak. A jómódú osztály növekedése az őket kiszolgáló csoportok gyarapodását is megkívánta. A kézművesek, segédek, nem mezőgazdasági napszámosok száma gyarapodott, a városi belső szegény lakóhelyek száma korlátozott volt. Amikor a város délkeleti részén új, gazdálkodásra alkalmas területeket vontak be művelésbe, egy idő után a kezdetben nagy jobbágytelkek zsellértelkekkel, házhelyekkel teltek meg, hosszanti kis utcácskák épültek fel előbb a Szinva feletti lankán, majd följebb, újabb földeken – ezt a felsőbb részt hívták aztán Gordonnak. A XIX. század elejére párhuzamosan épült szűk kis utcák sora borítja, az utcákat később, mint látjuk majd, foglalkozásokról nevezték el, olykor mesterutcákként, -közökként is emlegetve. A XIX. század végéről pontos képet kapunk az 1880-as népszámlálás név és házszám szerint megmaradt adataiból. Ekkor már jócskán találunk itt cigány – főként muzsikus – családokat.
