A gyárkaputól a nyugdíjig: így vett drámai fordulatokat a hazai dolgozók élete az elmúlt 40 évben
A kezdet kezdetén László minden reggel elégedetten indult dolgozni a munkásjárattal a város szélén álló üzembe. A gyárban brigádhoz került, amely nemcsak termelési egység, hanem egyben közösség is volt: a brigádtagok ismerték egymás családját, tudták, kivel mi történik. Kovács László számára magától értetődő volt, hogy munka, és ezzel együtt fizetés mindig lesz.
Ahogy azonban családot alapított, és 1983-ban megszületett az első gyermeke, úgy érezte, hogy feleségével már nem jönnek ki a fizetésből a hó végén. És ezzel egyáltalán nem volt egyedül: délutánonként és hétvégén tömegek vállaltak vízvezeték-szerelést, hegesztést, autószerelést és más szakmunkákat. A „fusi” a nyolcvanas évekre intézményesült tevékenységgé vált. A gyáron belüli pluszmunkát a vgmk-k, a vállalati gazdasági munkaközösségek, a vállalkozóbb kedvű szakemberek munkáját pedig a gazdasági munkaközösségek (gmk-k) terelték hivatalos keretek közé.
A vgmk a késő szocialista gazdaság egyik tömegjelensége lett: 1987-ben már több mint 19 ezer ilyen munkaközösség működött, mintegy 252 ezer résztvevővel. A magán-gmk-k kisebb létszámmal, de jelentős árbevétellel működtek, vagyis a mellékmunka ekkorra már nem kivétel, hanem a munka világának fontos része volt.
László először csak apróbb pluszmunkákat vállalt, aztán amikor Horváth Ferenc, a Kiskunvári Mezőgazdasági Gépgyártó Vállalat termelési vezetője 1986 nyarán négy kollégájával megalapította a Kunsági Kipufogó GMK-t, ő is beállt kipufogódobokat hegeszteni.
Amikor eltűnt a biztos munka: 1990-1994
A gyár biztos pont volt az emberek életében. Ott dolgozott a fél város, vagy legalábbis minden családban volt valaki, akinek köze volt hozzá: apa, sógor, szomszéd, keresztapa, volt osztálytárs. Ha valaki azt mondta volna 1988-ban, hogy pár év múlva az egész köddé válik, a legtöbben legyintettek volna.
Bár sokan várták az első szabad választásokat, közel sem igazolódtak azok a várakozások, amelyek a rendszerváltáshoz kapcsolódtak. 1990 után gyorsan megváltozott a hangulat. Akadoztak a megrendelések, bizonytalanná váltak a régi keleti piacok, a raktárban egyre több késztermék állt, a vezetők folyamatosan értekezletekre jártak, a csarnokban pedig ebből eleinte csak annyi látszott, hogy néha nem volt anyag, néha nem volt mit gyártani, néha csúszott a fizetés. 1991-1992 körül már mindenki érezte, hogy ami korábban stabil munkahelynek tűnt, az hirtelen veszélyesen bizonytalanná vált.
