A kérdés egyszerű volt, mégis zavarba ejtő: hol van Kamilla?
A válasz nem pusztán kegyeleti kérdés. Sokkal inkább arról szól, hogyan bánik egy város a saját múltjával. Herman Ottó életműve elképzelhetetlen Miskolc, Alsóhámor, Lillafüred és a Bükk nélkül. A Herman Ottó Emlékház hivatalos ismertetője is rögzíti, hogy a tudós szülei 1847-ben települtek át Alsóhámorba, felesége pedig Borosnyay Kamilla írónő lett. A lillafüredi Pele-lak, amely később emlékházzá vált, Borosnyay Kamilla tervei alapján épült fel 1898 és 1903 között.
Vagyis Kamilla nem mellékszereplő volt Herman Ottó miskolci történetében, hanem alkotótárs, háttérember, szervező, házépítő és szellemi partner. A fennmaradt levelezések alapján a Pele-lak nem csupán nyaraló volt, hanem társasági, tudományos és alkotói tér is, ahol vendégeket fogadtak, dolgoztak, gondolkodtak. Ha ma Lillafüreden Herman Ottó örökségéről beszélünk, Kamillát nem lehetne zárójelbe tenni.
Ehhez képest a mostani előadás egyik legerősebb állítása éppen az volt, hogy Kamilla emléke fokozatosan kicsúszott a hivatalos és közösségi emlékezetből. Az esten az is elhangzott, hogy a későbbi újságok még Borosnyay Kamilla nevét és életkorát is tévesen közölték: nem hetvenévesen, hanem hatvanévesen halt meg. Ez már nem apró pontatlanság, hanem annak jele, hogy a róla szóló tudás töredezetté, bizonytalanná vált.
A legizgalmasabb, egyben legkényesebb felvetés azonban a sír körül bontakozik ki. A hivatalos emlékezet szerint az 1914-ben elhunyt és Budapesten eltemetett Herman Ottó hamvai 1965 óta a miskolci felsőhámori temetőben nyugszanak; a Nemzeti Örökség Intézete 2026. június 26-ra éppen ide hirdetett megemlékezést a tudós születésének évfordulójára. A mostani kutatás alapján ugyanakkor felmerült annak lehetősége, hogy a sír körül további tisztázásra váró kérdések vannak, sőt: az sem zárható ki, hogy a ma Herman Ottóhoz kötött nyughely története bonyolultabb annál, mint amit eddig gondoltunk.
Az ismertetett anyag alapján ugyanis nem lehet kizárni, hogy a polihisztor halálát követő második évben a férje mellé, pontosabban rátemetett feleség földi maradványai voltak azok, amelyeket egy lezárt cinkkoporsóban 1965-ben Felsőhámorba vittek…
Fontos hangsúlyozni: ez jelenleg nem bizonyított tény, hanem kutatási felvetés. Éppen ezért nem is az a felelős újságírói kérdés, hogy „akkor most ki nyugszik a sírban”, hanem az, hogy hajlandó-e Miskolc komolyan venni a saját emlékezetének fehér foltjait. Ha valóban vannak tisztázatlan dokumentumok, pontatlan korabeli híradások, hiányzó névfeliratok vagy ellentmondó adatok, akkor ezek feltárása nem botránykeresés, hanem kulturális kötelesség.
Herman Ottó alakja köré Miskolc sok mindent felépített: múzeumot, emlékházat, városi identitást, turistautakat, megemlékezéseket. Gimnázium és általános iskola viseli a nevét, szobrok és emléktáblák hirdetik alakját – sőt egy országos intézetet is elneveztek róla. De egy emlékezet csak akkor hiteles, ha nemcsak a nagy férfineveket őrzi meg, hanem azokat is, akik nélkül ezek az életművek nem születhettek volna meg ugyanabban a formában.
Borosnyay Kamilla ilyen szereplő. Nem utólag kell hozzáragasztani Herman Ottó történetéhez, mert mindig is benne volt abban.
A Múzeumok Éjszakájának miskolci előadása ezért nemcsak egy elveszett asszony nyomába eredt, hanem a város önismeretét is próbára tette. Kamilla „eltűnése” valójában nem egyetlen sírfelirat vagy egyetlen téves újságcikk ügye. Annak a régi beidegződésnek a következménye, hogy a nagy férfiak mellett álló nők munkája, szellemi jelenléte és emberi súlya gyakran láthatatlanná válik.
Ha a mostani kutatás folytatódik, annak nemcsak történeti, hanem jelképes tétje is lehet. Miskolc ugyanis most lehetőséget kap arra, hogy ne csak Herman Ottót ünnepelje újra, hanem pontosabban, igazságosabban és méltóbban mesélje el a hozzá tartozó történetet. Ebben a történetben pedig Borosnyay Kamillának nem a hiány, hanem a jelenlét helye jár.
