MIKLÓS, MESÉLJ !
A hajdanvolt ifjúság néhány emlékképe
Ma, február 27-én, pénteken délelőtt kísérjük földi élete utolsó útjára a miskolci Deszka-temetőben, DR. KÁSA MIKLÓST, a miskolci Szent Ferenc Kórház egykori igazgatóját.
Sokan , hozzátartozói, barátai, kollégái, iskolatársai és tisztelői személyes jelenléttel vesznek Tőle végső búcsút, míg mások, a távolban élők (mint jómagam is) gondolatban leszünk vele s rebegünk búcsúszót..
A mai nap,február 27-e után, ha valaki majd a Deszka-temetőben jár, az igazgató úr végső földi nyughelyénél csupán szűkszavú információt olvashat :
DR. KÁSA MIKLÓS (1947 – 2026)
Az első szám a születés éve, a második pedig a földi elmúlásé.
S milyen furcsa, sőt döbbenetes! Az a vízszintes kis vonal ott a két évszám között, az jelzi egy ember, – ez esetben egy ember 79 évben megszabott – életútját, azzá a kis vonallá zsugorodik össze 79 esztendő összes emberi tette és tartalma.
Miklóskám! Mint egykori gimnáziumi osztálytársad és barátod, én ebből a 79 évből most közreadom gyermek- és ifjúkorod történéseit, mindazokat az emlékeket, amiket nekem egy nagyon hosszú interjúban, annak idején elmeséltél.
Ezeknek az emlékeknek felidézésével búcsúzom Tőled, s velem együtt búcsúzik valamennyi még élő egykor gimnáziumi osztálytársad, abból az 1965-ben végzett IV. G osztályból.
+
Mesélte, hogy még általános iskolás korában választott magának egy jelmondatot, Már akkor megfogta a legnagyobb magyar, Széchenyi István eme gondolata: ” Önmagunkat ismerni a legnagyobb bölcsesség”.
Igen, az ember egész életútjára érvényes intelem ez. Gyerekfejjel, gyerekésszel megértette, hogy a cselekedetek, a próbatételek sikerének titka a saját képességek, a tehetség és az akaraterő pontos ismerete.
A földön járó ember ugyanis soha nem épít légvárakat magának.
– Miklós! E bölcsességet olvasva, illetve annak kapcsán, hogy e bölcsesség egy gyermekembert foglalkoztatott, arra kell gondolnom: Te már kiskorodban afféle tudós alkat lehettél, aki állandóan a könyveket bújta,
– Szó sincs erről. Szerintem teljesen „normális” gyerek voltam, s minden érdekelt, ami általában a gyerekeket érdekelni szokta. Mindenekelőtt a játék, azon belül is a sport, de – ha nem is mindig a legnagyobb lelkesedéssel – a tanulás is. Széchenyi imént idézett gondolatát valóban még általános iskolás koromban választottam ki jelmondatomnak. Ám akkor inkább csak a frappáns meghatározás tetszett, illetve az abban megfogalmazott, gyermekként is logikusnak ítélt gondolat. Érzelmileg igazából inkább felnőtt koromban azonosultam vele.
– A gyerekkorodról mesélnél többet?
– Miskolcon születtem, 1947. február 21-én. Gyermekkoromban, sőt még később is egy ideig, a Madarász Viktor utcában laktunk egy szép, nagy házban, ami persze nem volt a miénk, csupán főbérlőként „birtokoltuk”. Tulajdonképpen nekem az volt a szülőházam, hiszen valóban ott születtem, mert akkoriban még a gyerekek többsége otthon született. Édesapám jónevű kőművesmester volt, sokfelé dolgozott a megyében, s különösen a templomok felújításával szerzett magának hírnevet. Ennek, hogy ő maszek kőművesmester volt, természetesen lett hátránya is, hiszen én az iskolában – akkoriban még származás alapján kategorizálták a gyerekeket – E kategóriásnak minősültem. Ennek hátrányát édesanyám igyekezett kompenzálni. Ő ugyan háztartásbelinek számított, de a közéleti munkából alaposan kivette a részét. A Hazafias Népfront és a Nőtanács keretein belül nagyon sok társadalmi munkát végzett, amiért még kormánykitüntetésben is részesült.
– Köztudott, hogy egy gyermek a legmaradandóbb és a legtöbb példát szüleitől kapja. Gondolom, nálad is így volt ez. Téged a szüleid milyen”jussal” bocsátottak útra?
– Édesapám nagyon szorgalmas ember volt. Mivel a kőművesség szezonális jellegű, vagyis csak tavasztól-őszig lehet végezni, ezekben a hónapokban legtöbbször akkor ment el dolgozni, amikor még aludtam, s általában olyan későn érkezett haza, hogy szintén nem talált ébren. És hát nagyon sokat dolgozott vidéken is, ahol mint mondtam, templomokat újítottak fel. Legtöbbször hétvégeken találkoztunk, illetve voltunk együtt vele tartósan. Arra emlékszem, hogy soha nem fenekelt el, meg hogy nem volt szigorú ember, ugyanakkor amikor otthon volt, sokat játszott velem. S hétvégeken mindig futballmeccsre jártam vele Diósgyőrbe vagy a Kubikba, a DVTK és az MVSC meccseire. Ő inkább a Vasútnak szurkolt, én viszont a Diósgyőrnek.
Édesanyámnak egy dolog volt fontos: az én sorsom alakulása. Egyes gyerek vagyok, ezért talán a kelleténél is jobban babusgatott, fogta a kezem, irányított, vagyis törődött velem. Vele nagyon sokat voltunk együtt. Mint ahogy az anyai nagymamával is, aki velünk lakott, s ő vezette a háztartást. Alsó tagozatos koromban pedig gyakran ellenőrizte a leckéimet, elkísért az iskolába, szóval ő volt a másik mamám. Emlékszem, hogy annak idején esténként nagy kártyapartikat vívtunk odahaza. Durákoztunk, és én úgy a játékot, mint a családi együttlétet nagyon élveztem.
– Az iskolát hol kezdted?
– Általános iskolás koromban a Palóczy úti fiúiskolába jártam, ahol végig kitűnő tanuló voltam. Sem a tanáraim, sem pedig a szüleim nem engedték meg a lezserséget, következésképp igyekeznem kellett mindig jól tanulni. Még az iskola legelején, tehát első osztályban, az egyik füzetemből két alkalommal is kitépték a lapot a szüleim, mert nem voltak megelégedve az írásom minőségével. Onnantól kezdve igyekeztem jól dolgozni, mert semmit nem akartam háromszor leírni. A Palóczyból különösen a számtan tanáromra, dr. Gyurkó Barnára emlékszem nagyon szívesen. Ő az óráinak az első tíz percében a fejszámolást gyakoroltatta velünk, amit nagyon szerettem, mert gyorsaságra és logikus gondolkodásra nevelt. Nagyon sokáig a matematika volt az egyik kedvenc tantárgyam, ha éppen nem a legkedvesebb. Sőt, akkor az is megfordult a fejemben, hogy esetleg matematikus leszek. Később távolabb kerültem a matematikától, de az annak idején szerzett ismereteket, tudást én azt hiszem, ma is tudom hasznosítani, elsősorban az egyik játékszenvedélyem, a bridzs terén. A Palóczy érdekes összetételű iskola volt, túl azon, hogy csak fiúk jártunk oda. A srácok egy része a belvárosból toborzódott elit gyerek volt, de nagyon sokan jártak oda például a Bábonyi-bércről is, ahonnan azért kikerült néhány problémás, vagány gyerek is.
– Miklós! Te milyen gyerek voltál?
– Kezdetben kicsit gátlásos a kövérségem miatt, hisz voltak, akik emiatt csúfoltak. De mivel alapvetően barátkozó típus vagyok és minden korban igényeltem, hogy legyenek barátaim, ezt a gátlásosságot rövid időn belül leküzdöttem mégpedig úgy, hogy mindenféle rendezvényből, eseményből kivettem a részem. Még a sportból is, pedig a kövérkés gyerekekre nem igazán jellemző, hogy szeretnek sportolni. Én viszont szerettem, sőt büszke voltam, hogy az iskola asztalitenisz csapatába is sikerült bekerülnöm. Ennek pedig az a története, hogy egészen kiskoromban vásároltak nekem a szülők egy pingpongasztalt, ami abban az időben nagy dolognak számított. Ez elsősorban a nagymama érdeme volt, aki annak idején egy udvarban lakott azzal a Farkas családdal, ahonnan többek között a többszörös világbajnok asztaliteniszező, Farkas Gizi is kikerült. A nagymamának tetszett ez a játék, s úgy gondolta, nem árt, ha a szabadidőm egy részét ezzel a sporttal kötöm le. Vívtunk is mi nagy pingpongcsatákat ott, a Madarász Viktor utcai házunk udvarán, többek között Gál Bélával, a DVTK későbbi népszerű, kitűnő futballistájával.
– Az előbb említetted a matematika szeretetedet, s hogy az is megfordult a fejedben, esetleg matematikus leszel. Gyerekkorodban voltak más elképzeléseid is a jövődet illetően?
– Nagyon kiskoromban vadász szerettem volna lenni. Az, hogy orvos legyek, elég hamar megfogalmazódott bennem. Nyilván, ezt nem én magam találtam ki, hogy márpedig, ha megnövök, orvos leszek. Ebbe az irányba a szüleim vágya és bizonyos látott, megtapasztalt példák is tereltek. Például, akkoriban volt egy körzeti orvosunk, aki a nagymamához gyakran járt. Pöstyéni doktor úr. Ő például az egész egyéniségével, orvosi mivoltával hatott rám. De említhetem a nagy hírű Kostyál tanát úr nevét is, aki gyermekgyógyász volt, s amikor beteg voltam, édesanyám mindig hozzá fordult segítségért. S hát hatott rám az orvosi szakma, hívatás akkor még meglévő társadalmi megbecsülése, rangja is.
– Ilyen terveket forgatva a fejedben, evidens volt, hogy gimnáziumban tanulsz tovább.
– Igen. A közvetlen szomszédunkban lévő Földes Ferenc Gimnáziumba jelentkeztem, ahová felvételt is nyertem. Természetesen nem a közelsége miatt választottam a Földest, hanem azért, mert már akkor is jó hírű iskola volt, s úgy éreztem, hogy ott olyan alapokra teszek szert, amelyek birtokában reális esélyem lesz bejutni az orvostudományi egyetemre. Mert akkor már eltökélt szándékkal oda készültem.Ezért is a gimnáziumon belül latinos osztályba jelentkeztem. A Földesben eltöltött négy év rendkívül emlékezetes számomra, emlékei, élményei máig bennem élnek. Jó szívvel őrzöm egykori tanáraim és osztálytársaim emlékét, közülük sokakkal mai napig kapcsolatban, barátságban vagyok. Itt említhetem dr. Mádai Gyula osztályfőnökünk nevét, de szívesen gondolok dr. Barzó Pálnéra a kémia, Szabó Kálmánra a fizika, dr. Harsányi Lászlóra, a magyar nyelv és irodalom, valamint Polányi Imrére és Koszorús Istvánra, a latin nyelv tanáraira.
Én a gimnáziumi évek alatt mindent csináltam. Ez sok terhet is jelentett, hiszen a szüleim engem azokban az években mondhatnám azt is, hogy tudatosan menedzseltek. A kötelező gimnáziumi tanulmányok mellett német és angol különórákra jártam. Árokszállási Zoli bácsihoz pedig gyorsírást tanulni. És tagja voltam az iskola biológiai és néprajzi szakkörének is.
– Ennyi elfoglaltság mellett nemigen maradt időd gondtalan szórakozásra, kikapcsolódásra.
– Ez így nem igaz. Fiatal korban az ember rendkívüli mód terhelhető és sokféle feladatot képes megoldani, miközben nem érzi az azzal járó fáradságot. Még nem is mondtam, hogy hat évig zongorázni is tanultam, ami egyfelől szülői kényszer volt, másfelől viszont mégiscsak jelentett egyfajta élményt, hisz azért mert tudtam valamilyen színvonalon már zongorázni, létre tudtunk hozni egy házi zenekart, amelyben én voltam a billentyűs, az osztálytársaim közül Rabin Laci dobolt, Szabó Péter pedig hegedült és gitározott. És a zenekari próbák szünetében jutott idő például asztali focizásra, mert azért csak gyerekek voltunk, s így vagy úgy, szerettünk játszani.
– Az egyetemre első nekifutásra felvettek?
– Igen. 1965-ben érettségiztünk, s az osztályunkból hatan jelentkeztünk a Debreceni Orvostudományi Egyetemre. Négyünket azonnal, a másik két osztálytársunkat a következő évben vették fel. A debreceni évek érdekes, fordulatokkal teli időszakát jelentették az életemnek. Nagyon sok minden történt ott velünk, de ez már legyen egy másik beszélgetésünk témája..
Fotó az egykori IV. G osztályról. Készült egy debreceni osztálykirándulás alkalmával. A legalsó sor bal szélén Kása Miklós.
