Miért?
Vannak azért könnyebben befogadható kortárs zenék is, például
Ligeti számomra egy elsőre sokkal jobban megközelíthető zene: a Kubrick-filmek miatt is van benne valami, ami egyből behúz. Kurtágot elvontabbnak éreztem eleinte: olyan zene, amit nem lehet berakni film alá, és nem lehet a háttérben sem hallgatni.
Kurtág zenéjét meg kell élni, meg kell tapasztalni. Teljesen más benyomása lesz az embernek róla, ha intenzitással és jelenléttel tudja hallgatni.
Sok érdekes zeneszerző van, de ez nem azt jelenti, hogy érdekes filmet is lehet róluk forgatni, hogy izgalmasak lennének mint filmszereplő. Kurtág szerintem kimondottan olyan ember, aki nagyon érdekes szereplő tud lenni, egyszerűen azért, mert az arca annyira kifejező, annyi minden megjelenik rajta a fájdalomtól az örömig. Pici gesztusokkal rengeteg mindent képes kifejezni – ritka, hogy valakinek ennyire tükör legyen az arca.
A film egyik legmeghatóbb pillanata az, amikor közelről mutatja Kurtág arcát a kamera, miközben ő néhány éve elhunyt feleségéről, Mártáról beszél: a szeme megtelik könnyel, és minden érzelem kiül az arcára. Hogyan sikerült megteremteni ezt a rendkívül bensőséges légkört, amiben Kurtág képes volt ennyire megnyílni?
Szerintem ennek az egyedüli titka az volt, hogy nem akartunk tőle dolgokat. Tehát egyszerűen csak bekapcsoltuk a kamerát, és elindult egy végtelen csend, de ez nem üres csend volt. Sokszor csak töredékesen beszélt: neki túl nagy stressz lett volna A-tól Z-ig elmesélnie mindent, hogy miért született meg egy darabja, mi volt az inspiráció és a többi, hanem éppolyan töredékekben fogalmazott, amilyen a zenéje is. És ahogy a zenéjében is rendkívül fontosak a csendek, úgy abban is, ahogyan ő létezik.
