Panorámás, új építésű lakások a Tisza és a Bodrog találkozásánál, egyedülálló természeti környezetben.
A Y Residence Tokaj egy valódi serviced apartment koncepció, ahol a szállodai kényelem saját tulajdonú lakásként élvezhetőa fenntartás terhei nélkül.
megismételhetetlen panoráma Tokajra és a folyótorkolatra organikus, Y-alakú épület, víz felé nyitott teraszokkal már csak 8 exkluzív lakás elérhető okosotthon rendszer, távoli vezérléssel napelemes rásegítésű levegő-víz hőszivattyú jakuzzi-előkészítés minden lakásban 24 órás recepció és szállodai üzemeltetés kültéri medence, jacuzzi és finn szauna
privát Yacht Club, kikötőhely vásárlási lehetőséggel 5% ÁFA, állami kedvezmények igénybe vehetőkEz nem nyaraló.
Ez egy saját szállodai élmény Tokajban.
4 Responses
gondolom, ez is valami fideSS mXxia
Irigyled a TSZ elnököt?
„Megkockáztatom, hogy szülei nem gondolták volna, hogy egy kis észak-magyarországi faluban, Samossályiban született fiúk lakóparkot épít majd a fővárosban…
Ez nagyon is elképzelhető, hiszen a mezőgazdaságban dolgoztak ők is, és én is. A debreceni agráregyetemet 1974-ben végeztem el, majd a cégénydányádi Almáskert téesz gyakornoka lettem – két évvel később ugyanitt már elnök. Ezt akkortájt, 1980 körül a járás legjobb téeszeként tartották nyilván…
A név azt sugallja, hogy az almatermelés volt a központban…
Az is volt, ráadásul 100-120 kilométerre onnan, Tuzsér volt az almaexport központja, innen, valamint Mándokról, Komoróról indultak az almával megrakott vagonok az egykori Szovjetunióba. Rövid ideig itt, Tuzséron éltem és dolgoztam, de a családi háztáji gazdaságunk is egy nagy almáskert volt. Így a téeszben, Tuzséron és otthon is az alma volt a “főszereplő”.
Ismerve a mindent felvevő és megvevő nagy Szovjetúniót ez biztos pénznek számított, megérte almát termelni?
Nagyon is. Pályakezdő agronómusként ugyan csak 3000 forintot vittem haza havonta, de már egy Pannónia T 5-ös motorral jártam. Édesapám előbb egy Tatran motorbiciklit vett nekem, amikor 16 éves voltam, majd másodéves egyetemistaként egy Opel Rekord gépkocsival lepett meg.
A hetvenes években nemhogy egy Opel, de már egy Wartburg vagy egy Skoda is valóságos csodaszámba ment. Hogy tettek erre szert?
A háztáji almáskertből évente 150-200 ezer forintos bevételünk származott. Az Opelt egy Nyugatról hazatelepülőtől vette meg, és bizony nagy feltűnést okoztam vele – Opelből Debrecenben is mindössze kettő szaladgált akkortájt.
Közel negyven évvel ezelőtt került elsőként válaszútra: a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei húsipari vállalathoz hívták. Ön volt a felvásárlási és kereskedelemi igazgató helyettese. Néhány év után mégis Szekszárdra helyezték. Miért?
Szekszárdon megépült az ország egyik legkorszerűbb feldolgozó üzeme, viszont gondok voltak a vezetéssel. Ezért a Tröszt akkori vezére odavezényelt. Három évet töltöttem ott, s ezalatt sikerült egy veszteséges céget talpra állítani. Innen vezényelt tovább a Tröszt a Budapesti Húsnagykerhez 1986-ban. A feladat itt is ugyanaz volt: rendet csinálni.
Ez sem lehetett könnyű feladat…
A húsnagyker a 19 megyei húsipari cég tulajdonában volt mindegyik 5-5 százalékos részt birtokolt, a 20. tag a budapesti sertés vágóhíd, vagyis Herz szalámigyár volt. A Közvágóhíd, ahol a székhelyünk volt, számított Budapest gyomrának, a főváros húsellátásának biztonsága ugyanis politikai ügynek számított. Ha egy faluban nem volt friss tőkehús az nem volt kellemetlen a politikának, Budapesten azonban nem lehetett hiány!
Hát, ahogy emlékszem bélszínt, májat csak pult alól, a hentes jóindulatával lehetett kapni ezidőtájt…
De azért üres húsboltokat nem láthatott. Én még most is tudom mit eszik Budapest! Évente 27-29 ezer tonna disznóhúst, 8-9 ezer tonna marhát és 32 ezer tonna úgynevezett keretes húskészítményt osztottunk fel a kereskedelmi cégek között. Ez utóbbi olyan húskészítményt jelölt, amiben a hús aránya 50 százalék felett volt.
… akkor a párizsi nem számított ide, ugye?
Nem bizony, mert annak 70 százaléka víz…
Aztán jött a rendszerváltás és a Húsnagyker is megszűnt…
Néhány év alatt a hús nagykereskedelem is fokozatosan átalakult, hiszen ez is piaci alapokra került. Egy sor húsnagyker csődbe is ment. A rendszerváltás idején a Közvágóhídon még közel ezer ember dolgozott, éjszakánként hozzájuk csatlakozott 100 rakodómunkás. A Közvágóhíd területét nagyon jól kiépítették: iparvágányok, hűtőházak kaptak itt helyett s ez megkönnyítette azt, hogy a csökkenő kereskedelmi tevékenység miatt felszabaduló területet kiadjuk.
Nemcsak kiadta, hanem meg is vette a vágóhidat! Gondolom a privatizáció során!?
A megyei húsnagykereskedelmi vállalatoknak volt 5-5 százalékos tulajdonrészük, az Állami Vagyonügynökségnek, amitől privatizálni lehetett volna nem volt tulajdona a közös cégben. A húsnagykerek részesedését vettem meg lépésenként. A rendszerváltást követően én is alapítottam egy céget, amely tag lett a közös vállalatban, így jogosult lett arra, hogy megvegye a felajánlott tulajdonrészeket. Egy húsnagyker tulajdoni értéke ugyan csak 1 millió forint volt, de átlag 2-3 milliót fizettem a felszámolóknak értük. A csúcs a szegedi központú nagyker volt, amiért 30 milliót kértek.
Ismerve, hogy húsz évre rá mennyiért adta el a vágóhíd területét, ez igazán bombaüzlet volt!
Nem is tagadom, időközben pedig a vágóhidat több tucat bérlő vette ki és használta. Volt itt raktár, elosztóbázis és zenekari próbaterem is. Mindezt akkor szüntettem meg, amikor a törököknek eladtam az utolsó telekrészt.
Azért a privatizációban biztos valahogy részt vett, hiszen 380 határos földterülettel is rendelkezik…
Kárpótlási jegyet vettem, és ezen szereztem földet apránként, de készpénzért jutottam hozzá még az egykori téesz gabonatárolójához és szárítójához is. Szántóföldi növényeket és almát termesztünk valamint van egy borászatom is, de ma már minden családi tulajdonban van: feleségem, fiam és lányom valamint az ő párjaik vezetik a cégeket….”
Őrjöngenek az oroszok, Orbán kegyvesztett lett: „Megtörték, mert gyenge, megvették kilóra, sarokba szorították. Ki mondta, hogy Vityusa velünk van?”
Nekiestek az orosz kommentelők Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek, aki csütörtökön a többi uniós vezetővel együtt megszavazta az Ukrajnának szánt 50 milliárd eurós támogatási csomagot. A legtöbb hozzászólásból úgy tűnik, csalódtak abban, hogy Orbán Viktor ezúttal zöld utat engedett az Ukrajnának szánt 50 milliárd eurónak.
Irigyled a TSZ elnököt?
„Megkockáztatom, hogy szülei nem gondolták volna, hogy egy kis észak-magyarországi faluban, Samossályiban született fiúk lakóparkot épít majd a fővárosban…
Ez nagyon is elképzelhető, hiszen a mezőgazdaságban dolgoztak ők is, és én is. A debreceni agráregyetemet 1974-ben végeztem el, majd a cégénydányádi Almáskert téesz gyakornoka lettem – két évvel később ugyanitt már elnök. Ezt akkortájt, 1980 körül a járás legjobb téeszeként tartották nyilván…
A név azt sugallja, hogy az almatermelés volt a központban…
Az is volt, ráadásul 100-120 kilométerre onnan, Tuzsér volt az almaexport központja, innen, valamint Mándokról, Komoróról indultak az almával megrakott vagonok az egykori Szovjetunióba. Rövid ideig itt, Tuzséron éltem és dolgoztam, de a családi háztáji gazdaságunk is egy nagy almáskert volt. Így a téeszben, Tuzséron és otthon is az alma volt a “főszereplő”.
Ismerve a mindent felvevő és megvevő nagy Szovjetúniót ez biztos pénznek számított, megérte almát termelni?
Nagyon is. Pályakezdő agronómusként ugyan csak 3000 forintot vittem haza havonta, de már egy Pannónia T 5-ös motorral jártam. Édesapám előbb egy Tatran motorbiciklit vett nekem, amikor 16 éves voltam, majd másodéves egyetemistaként egy Opel Rekord gépkocsival lepett meg.
A hetvenes években nemhogy egy Opel, de már egy Wartburg vagy egy Skoda is valóságos csodaszámba ment. Hogy tettek erre szert?
A háztáji almáskertből évente 150-200 ezer forintos bevételünk származott. Az Opelt egy Nyugatról hazatelepülőtől vette meg, és bizony nagy feltűnést okoztam vele – Opelből Debrecenben is mindössze kettő szaladgált akkortájt.
Közel negyven évvel ezelőtt került elsőként válaszútra: a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei húsipari vállalathoz hívták. Ön volt a felvásárlási és kereskedelemi igazgató helyettese. Néhány év után mégis Szekszárdra helyezték. Miért?
Szekszárdon megépült az ország egyik legkorszerűbb feldolgozó üzeme, viszont gondok voltak a vezetéssel. Ezért a Tröszt akkori vezére odavezényelt. Három évet töltöttem ott, s ezalatt sikerült egy veszteséges céget talpra állítani. Innen vezényelt tovább a Tröszt a Budapesti Húsnagykerhez 1986-ban. A feladat itt is ugyanaz volt: rendet csinálni.
Ez sem lehetett könnyű feladat…
A húsnagyker a 19 megyei húsipari cég tulajdonában volt mindegyik 5-5 százalékos részt birtokolt, a 20. tag a budapesti sertés vágóhíd, vagyis Herz szalámigyár volt. A Közvágóhíd, ahol a székhelyünk volt, számított Budapest gyomrának, a főváros húsellátásának biztonsága ugyanis politikai ügynek számított. Ha egy faluban nem volt friss tőkehús az nem volt kellemetlen a politikának, Budapesten azonban nem lehetett hiány!
Hát, ahogy emlékszem bélszínt, májat csak pult alól, a hentes jóindulatával lehetett kapni ezidőtájt…
De azért üres húsboltokat nem láthatott. Én még most is tudom mit eszik Budapest! Évente 27-29 ezer tonna disznóhúst, 8-9 ezer tonna marhát és 32 ezer tonna úgynevezett keretes húskészítményt osztottunk fel a kereskedelmi cégek között. Ez utóbbi olyan húskészítményt jelölt, amiben a hús aránya 50 százalék felett volt.
… akkor a párizsi nem számított ide, ugye?
Nem bizony, mert annak 70 százaléka víz…
Aztán jött a rendszerváltás és a Húsnagyker is megszűnt…
Néhány év alatt a hús nagykereskedelem is fokozatosan átalakult, hiszen ez is piaci alapokra került. Egy sor húsnagyker csődbe is ment. A rendszerváltás idején a Közvágóhídon még közel ezer ember dolgozott, éjszakánként hozzájuk csatlakozott 100 rakodómunkás. A Közvágóhíd területét nagyon jól kiépítették: iparvágányok, hűtőházak kaptak itt helyett s ez megkönnyítette azt, hogy a csökkenő kereskedelmi tevékenység miatt felszabaduló területet kiadjuk.
Nemcsak kiadta, hanem meg is vette a vágóhidat! Gondolom a privatizáció során!?
A megyei húsnagykereskedelmi vállalatoknak volt 5-5 százalékos tulajdonrészük, az Állami Vagyonügynökségnek, amitől privatizálni lehetett volna nem volt tulajdona a közös cégben. A húsnagykerek részesedését vettem meg lépésenként. A rendszerváltást követően én is alapítottam egy céget, amely tag lett a közös vállalatban, így jogosult lett arra, hogy megvegye a felajánlott tulajdonrészeket. Egy húsnagyker tulajdoni értéke ugyan csak 1 millió forint volt, de átlag 2-3 milliót fizettem a felszámolóknak értük. A csúcs a szegedi központú nagyker volt, amiért 30 milliót kértek.
Ismerve, hogy húsz évre rá mennyiért adta el a vágóhíd területét, ez igazán bombaüzlet volt!
Nem is tagadom, időközben pedig a vágóhidat több tucat bérlő vette ki és használta. Volt itt raktár, elosztóbázis és zenekari próbaterem is. Mindezt akkor szüntettem meg, amikor a törököknek eladtam az utolsó telekrészt.
Azért a privatizációban biztos valahogy részt vett, hiszen 380 határos földterülettel is rendelkezik…
Kárpótlási jegyet vettem, és ezen szereztem földet apránként, de készpénzért jutottam hozzá még az egykori téesz gabonatárolójához és szárítójához is. Szántóföldi növényeket és almát termesztünk valamint van egy borászatom is, de ma már minden családi tulajdonban van: feleségem, fiam és lányom valamint az ő párjaik vezetik a cégeket….”