„El kell felejteni, hogy a hospice a »haldoklók háza« lenne”

Milyen segítséget kaphatnak a hospice ellátásba kerülő gyógyíthatatlan rákbetegek és családtagjaik? Miért nem a halálról, hanem nagyon is az életről szól ez a gondozási forma? És mi az az Időgép? Muszbek Katalin pszichiáterrel, a Magyar Hospice Alapítvány alapítójával és egykori igazgatójával beszélgettünk.

Magyar Narancs: A segítő szakmákban tevékenykedőket általában valamilyen személyes ok is vezette az adott területre. Az ön esetében volt ilyen előzmény?

Muszbek Katalin: A rákbetegekhez való kapcsolódásom a férjemen keresztül alakult, aki onkológus orvos, tanszékvezető egyetemi professzor volt, és a nyolcvanas években főként hererákos fiatalokkal, illetve mellrákos nőbetegekkel foglalkozott az Országos Onkológiai Intézetben. Akkoriban még az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben, vagyis a Lipóton dolgoztam, és a férjem konzíliumba hívott – elsősorban a fiatal, huszonöt-harmincöt év körüli betegekhez, akiknek a körében a leggyakoribb volt a hererák.

Abban az időben még nagyon kevés olyan gyógyszer állt rendelkezésre, ami a kellemetlen mellékhatásokat csökkenthette volna, ezért sok fiatal két-három kezelés után úgy érezte, nem bírja folytatni a kezelést, ha viszont abbahagyják, az az életük kockáztatásával járt volna. Ezekhez a fiatalokhoz és a mellrákos nőbetegekhez kértek konzíliumot, hogy segítsek nekik: még ha picit csúsztatják is a kezelést, de ne adják fel.

Magam is fiatal voltam, ezért

azt látnom, hogy nálam nyolc-tíz évvel fiatalabb férfiak, vagy kisgyereket nevelő nők milyen helyzetbe kerültek, kezdetben meglehetősen félelmetes és megrendítő volt.

Egy válasz