Gergely András volt legutóbb az Öko-Ferr helyi vezetője, de ennél is fontosabb tudnivaló a ma már nyugdíjas gyári szakemberről, hogy az utolsó időkben ő szolgált, mondhatni, a diósgyőri kohászat „gondnokaként”: őnála volt minden fontos (átvitt és szó szerinti értelemben) „kulcs”, minden tudás – az az ismeret, hogy az irdatlanul hatalmas és összetett gyárterületen mi hol van, és mi hol volt.
Az 1870-es évektől kialakult diósgyőri acélipari konglomerátum – aminek a kohászat melletti másik nagy és fontos eleme a Digép, azaz a gépgyár volt – az 1980-as évekig fejlődött; csak 1982-ben indult be például a Kombinált Acélmű. A gyárkomplexum egészének sorsát alapvetően a rendszerváltáskori politikai átalakulás határozta meg, de kikerülhetetlen volt az acélipar világméretű visszaesésének hatása is. Az LKM/DAM végét ha valamilyen dátumhoz lehet kötnie, akkor az a 2009-es esztendő.
Az azóta eltelt három és fél évtized folyamán a kohászati terület (összesen majd’ másfél száz hektár) lényegében megmaradt, egyben, csak már nem egy gyárként, hanem több mint száz kisebb-nagyobb vállalkozás tulajdonaként. Méghozzá úgynevezett osztatlan közös tulajdonként. Vagyis olyan ingatlan ez, amiből nagyon sokan birtokolnak egy-egy szeletet (ki több tucat hektárt, ki csak pár négyzetmétert), viszont a terület egészével – elvileg, jogilag – csak együtt, közösen kezdhetnének valamit. Ide lépett be most szereplőként, sőt, a tulajdonrésze folytán meghatározó szereplőként a miskolci önkormányzat. Rajta keresztül pedig, közvetetten, a magyar állam is, amely egyrészt a pénzt adta a vételhez Miskolcnak, másrészt a kormányzat köztudottan évek óta szorgalmazza az úgynevezett „rozsdaövezetek” rehabilitációját szerte az országban, tehát bizonyára vannak tervei, elképzelései Diósgyőrre is. (Egy évvel ezelőtt például a Miskolci Egyetem alapítványa, illetve helyi szakértők bevonásával készíttetett egy ilyen hasznosítási tanulmányt. Ami titkos.
