Hogyan, mikor, miért? Hiszen Harkiv egy fokkal sem lett biztonságosabb.
Az orosz–ukrán konfliktus kulturális háború is. Ebben szükség van pozitív érzelmekre. A keleti nagyvárosban, Harkivban különösen. Kevesen adnak ebből többet, mint a helyi opera, amely a múlt nyáron ébredt fel két és fél éves Csipkerózsika-álmából. Amit nem a rokka orsója, hanem az orosz rakéták okoztak. Okoznának ma is, de a társulat nem hagyja magát. Dolgoznak és szórakoztatnak, csendben és riadók alatt is. A pincéjükben. Meglátogattuk az intézményt, hogy megértsük, mi hajtja az ott dolgozókat – színészeket, igazgatót, zenekart, balerinát. Nem csak az ellenállás. Riport Harkivból.
Nyitány – Barnálló tufa
Sokszor mentem már el mellette, de a főtér és a város konstruktivista mesterműveit felsorakoztató Szabadság tér közti gyalogúton inkább a Sevcsenko-kertben álltam meg. A park állatkertje, kávézói, a nagy műgonddal rendben tartott gyep – sokkal hívogatóbbak, mint az Opera épülete előtt parlagon hagyott szökőkutak. Azt inkább a gördeszkások imádják, a lépcsői miatt. A Szumszka utcán álló, az 1991-es ukrán függetlenség évére befejezett késő modern monstrumról inkább csak tudomást vettem – elámulni legfeljebb a méretei miatt lehetett. Inkább valami ridegséget éreztem, ha ránéztem a barnásodó tufaburkolatára. Talán azért, mert látszott rajta, hogy zárva van. Hogy elhagyatott. Persze mégis milyen legyen? Az oroszok által 2022 szeptemberéig ostromlott, azóta meg folyamatosan bombázott-drónozott ukrán nagyváros közepén áll.
Aztán ráakadtam egy májusi Reuters-képriportra, és csodálkozva láttam: újranyitott. Hogyan, mikor, miért? Hiszen Harkiv egy fokkal sem lett biztonságosabb. A balerinák, színészek, zenészek a riadók alatt is dolgoznak? Sőt: szórakoztatnak? Meg kellett nézni!
