Az egyetlen fideszes, aki ki mert állni Orbán Viktor ellen – HVG-portréinterjú Wachsler Tamással 1994-ből
Elhunyt Wachsler Tamás volt fideszes politikus, aki 1994-ben, a párt várakozásoknál jóval rosszabb választási szereplése után tartott kongresszusán elindult a pártelnöki tisztségért Orbán Viktor ellenében (hasonló azóta nem fordult elő), és alulmaradt. 2006-ban vonult vissza a politikától, építészmérnöki végzettséggel 2017-től a Kossuth Lajos tér, majd az Országház tágabb környezetének megújítását irányította. Alábbi cikkünk először 1994. október 8-án jelent meg a HVG-ben, most változtatás nélkül közöljük újra.
Akár viselhetné az Ellenzéki a négyzeten címet is, hiszen nemcsak pártja van oppozícióban, hanem saját pártján belül ön is… Milyen érzés?
Meg lehet szokni. Persze szokatlanul érzem magam, hiszen kezdettől mindig igyekeztem fegyelmezetten végrehajtani a többség által meghatározott politikát – még ha esetleg nem értettem is vele egyet. Mellesleg nem ez volt a jellemző.
Tény, ön sokáig az Orbán-csapat egyik legmegbízhatóbb emberének számított…
Választási vereségünk után fordult a kocka. Nem is Viktorral kerültem szembe, hanem kétségbeejtett, hogy a vezetők egy része a mai napig nem volt hajlandó szembenézni a saját felelősségével. Én pedig zsigereimben érzem, hogy ezért főleg magunkat okolhatjuk.
Fodor, Molnár, Ungár, Szelényi már korábban éreztek valami hasonlót. Ön akkor még gyanútlan volt? És ha nem, miért hallgatott?
Megvallom őszintén, én abba menekültem, hogy van nekem más dolgom: a honvédelmi bizottság, a megye… Igyekeztem eltemetni a rossz érzéseimet.
Az sem ingatta meg, hogy akkor annyian kiszálltak a hajóból?
Nem, sőt. De ma már felelősnek érzem magam is például azért, hogy lett „Fodor-ügy”… Ezért amikor Viktorral szemben elindultam az elnökségért, el is mondtam, nem azért vágok bele, mert csak őt terheli a felelősség, hanem, mert még most sem akarja belátni, amit én már beláttam.
Ezt máig homály fedné, ha nem szivárgott volna ki emlékezetes kongresszusi felszólalásának tartalma. Ennyire a kulisszák mögötti politizálás híve volna?
Hát, az biztos, hogy nem vagyok néptribun. Inkább törekszem megtalálni azokat az – esetleg kulisszák mögötti – eszközöket, amelyek garantálhatják az eredményeket.
Valamikor – vallja be – nem így volt. Mint ahogy, hol van ma már a borostás-szakállas Wachsler Tamás? Talán népnemzeti yuppie-nak nevezhetnénk mai arculatát.
Talán a feleségem kérése volt, nem emlékszem. De ne felejtsék, hogy nem volt egy parlamenti plenáris ülés sem, amin ne nyakkendőben jelentem volna meg. Amikor 1990-ben bekerültünk a parlamentbe, nagybátyám vásárolt nekem egy öltönyt. Mert addig nem volt egy sem.
Másban is változott: a Für–Gyaraki lehallgatási ügyben adott semmitmondó, közhelyszerű interjúválaszaival mintha egykori ellenfelének, az exminiszternek falazna!?
Megállapodtunk abban, hogy az ügyben csak én nyilatkozhatok, ezt pedig az ülések után az ott jelen lévők pontosan megszabják. Időnként kényelmetlen helyzetbe kerülök, amikor emiatt kénytelen vagyok csupasz, verbális áthidalásokkal élni.
Pedig hát a „verbális áthidalás” nem mérnökerény. Tényleg: műszakisként hogyan került a jogász- és bölcsészifjak közé a Fideszbe?
Az ELTE-re járó öcsém kollégiumi szobájában olvastam először egy papíron leírva a nevet. Kérdeztem, mit jelent. Azt mondta, olyan „ellen-KISZ”. Igen? Akkor nekem ott a helyem…
Akkoriban élesben mentek a pofonok. Például Prágában a Vencel téren. Tudott ezekről a dolgokról a mamája?
Ő sok mindenről csak utólag értesült. A Deutschék letartóztatása miatti éhségsztrájkot is csak akkor tudta meg, amikor a Déli Krónikában bemondták. Szegény a szívéhez kapott, imádkozott értem.
Életrajzában említette a pannonhalmi esztendőket, bencés tanárait. Összejárnak? S ha igen, vajon mit szóltak az ön fideszes pályafutásához?
Még a leghaloványabb kritikus hangot sem hallottam soha. A bencések ugyanis modern európai módon gondolkodó emberek, kifejezetten liberálisok az egyházon belül. Élen a főapáttal, akit remélem, nem hozok kellemetlen helyzetbe nyilatkozatommal.
Lenne itt nagyobb baj is: nemrég panaszkodott, hogy még alelnökként sem kap információkat a Fidesz gazdasági ügyeiről. Véleménye szerint ki ez ügyben a Fidesz rossz szelleme?
A Fidesz nincs abban a helyzetben, hogy bárkitől is megszabadulhatna, kevesen vagyunk, és kaptunk egy megrendítő erejű pofont is. Ma az a kérdés, tud-e a párt olyan áttekinthető és mindenki számára egyformán kötelező belső játékszabályokat elfogadni, amely képes megvédeni a Fideszt.
Beszéljünk arról, ami csak önön múlik. Volt egy nagy meglepetésünk: Horváth Lajos MIÉP-es exképviselő barátjának nevezte. Vállalja?
Horváth Lajost ma is barátomnak vallom, bár hónapok óta nem találkoztunk. Noha kormánypárti képviselő volt, együtt küzdöttünk, hogy a HM adjon információkat a költségvetési albizottság számára. Az ülés után elmentünk, megittunk egy sört.
Ennyi önnél a barátság?
Vannak a pártomon belül, akiket időnként meghívunk vacsorára, és olyanok, akikkel nyaralni is elmennék. Sőt, akikkel a párton belüli taktikával kapcsolatos elképzeléseimet is megosztom.
Kik ezek? Vagy netán nem meri kiadni a nevüket?
Nem szívesen mondok neveket. Az ember nem úgy pókerezik, hogy egyszerre teszi le az összes lapját. Ebben a játékban mellesleg élvezem, hogy meghatározott sorrendben játssza ki az ember a különböző kártyáit.
„Bár gyermekkorom óta építésznek készültem, egy percig sem dolgoztam a szakmámban. Lehet, hogy már soha nem is fogok” – kezdi egy abszurdba illő mondattal a miskolci születésű, a korábbi kormány idején a honvédelem dugimilliárdjaival, újabban a katonai titkosszolgálat magánkutakodásainak vizsgálatával bajmolódó, 29 esztendős fideszes honatya. „Anyai ágon görögkatolikus vagyok, apai ágon zsidó családból származom. Ötéves voltam, amikor szüleim elváltak. Engem megkereszteltek, és hívőnek neveltek. A pannonhalmi bencéseknél pedig olyan erkölcsi hozzáállást kaptam, ami ma is meghatározza döntéseimet” – lát még el az életút megértését segítő néhány további adalékkal.
1985-ben gond nélkül kerül be a műszaki egyetem építészmérnöki karára – aztán közbejön a politika –, és már honatyaként államvizsgázik 1993-ban. „Másodikos egyetemistaként én vezettem az egyetemi diákönkormányzatot. Szüntelen harcban álltam a kollégiumi igazgatóval, dékánnal, rektorral” – tudjuk meg, mindig élt benne a társadalmi aktivitás. Mindez persze megfelelő választékossággal, mert – mint hozzáteszi – „sohasem voltam KISZ-tag – ami persze, tudom, nem érdem”. A Fideszbe azonban, 1988 áprilisában, azonmód belép, és mint a legelső képviselő-visszahívás kitalálója és kezdeményezője hamar reflektorfénybe kerül. Rövidesen az országos választmány tagja. Deutsch Tamással ő is „kiruccan” Prágába tüntetni, majd pártja Borsod megyei listájának éléről 1990-ben a parlamentbe kerül.
„Bátorság kellett ahhoz, hogy az ember az MDF-fel és ne az ellenzék többi pártjával értsen egyet néhány nagy horderejű honvédelmi kérdésben” – ad példát az őt csak később követőknek. Ennek ellenére az idén újból csak listásként kerül az Országgyűlésbe. A választás után aztán mindenkit meglepett, amikor versenybe szállt Orbán Viktorral a Fidesz elnöki posztjáért, s bár a párviadalt elvesztette, a küzdelmet – mondják – nem adta fel.
A II. világháborúval kapcsolatos könyveket gyűjtő honatya, pillanatnyilag állás nélküli építész feleségével egy újpesti lakótelepi panellakásban él. „Most már lesz időm, hogy egy jobb megoldás után járjak” – reménykedik. Egyetlen vagyona a három testvérével együtt birtokolt „kisebb balatoni nyaraló”.
A cikk először a HVG 1994. október 8-i számában jelent meg.

Egy válasz
Meg is halt idő előtt.Remélhetöen nem ablakon esett ki.