Jelenlegi ismereteink szerint az ostrom végéig mintegy 2500 magyar katona jelentkezett szolgálatra Budapesten a szovjet csapatok oldalán. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy

az ostrom végére már több magyar katona harcolt a szovjetek mellett, mint a német oldalon.

Mindez azért is fontos kérdés, mert az utóbbi évek emlékezetpolitikai harcaiban épp ez a körülmény az, amit teljes hallgatás övez azok részéről, akik a budapesti csatát a „nyugat védelme” címszóval igyekeznek népszerűsíteni.

Fotó: Kitörés túra

Amikor a budapesti ostrom eseményeit eleveníti fel a mikrotörténetírás, akkor valójában emberi sorsok eseményeire emlékeztet végzetes körülmények között. Civilekére és katonákéra egyaránt. Előfordulhattak mind hősies, mind hitvány esetek is. Mindegyikben közös a háborúnak kitett emberi kiszolgáltatottság. A történetek megismerése, a nyomorúság, a szenvedés, a túlélés és a belepusztulás megérinti az utókor emberét, és valamiféle rejtett figyelmeztetés, tanulság maradhat meg az olvasó emlékezetében. Egy biztos: nem a parancsra végrehajtott katonai tettek felmagasztosításáról van szó, netán bármiféle politikailag értelmezett hősiességről, még ha lehettek olyanok, akiket annak idején ez vezérelt. Ők egyben saját maguk áldozatai is.

Cseh Tamás és Bereményi Géza 1997-ben az eseményről zeneművet alkottak.

A vihar előtti csend

Karl Pfeffer-Wildenbruch vezérezredes 1945. február 10-én határozta el magát a kitörés hadműveletre – akkor, amikor már biztos lehetett benne, hogy a harcok napokon belül az Alagútban berendezett saját harcálláspontját is elérik. A kitörést a Déli Pályaudvar és a Mechwart liget közötti frontszakaszon akarták végrehajtani úgy, hogy az egységeknek először a Szép Ilona kocsiszínnél, majd a budai hegyek nyugati nyúlványainál kellett volna gyülekezniük. A front áttörésére ekkor már semmilyen nehézfegyverzet nem állt rendelkezésre, és a hadműveletről kezdettől fogva sejteni lehetett, hogy az nem más, mint a kétségbeesés utolsó felvonása – a sikerre való remény nélkül.

Nemeskéri-Kiss Sándor az ostromot a Várban a Kard utca 4. számú ház ekkorra már szinte teljesen szétbombázott házában élte át. 1945. február 11-én a következőket jegyezte fel naplójába: