Nem jutott arra a sorsra, mint a diósgyőri vár, amit Európa egyik legszebb várromjából ocsmány, hatalmas betonsilóvá építettek „újra”.

Évszázadokon keresztül Nógrádon haladt át a felvidéki bányavárosok felé vezető kereskedelmi út – márpedig kereskedelem mindig volt, még akkor is, amikor az utat őrző nógrádi vár, a végvári rendszer e jeles darabja rendszeresen gazdát cserélt törökök és magyarok (illetve Habsburgok) között. Nekem kedves, defetista vár ez amúgy – szinte soha, senki nem akarta igazán megvédeni, őrsége többnyire már az ellenség érkezésének hírére elszelelt, magyarok, törökök, külföldi zsoldosok egyaránt. Nem volt itt semmi színpadias hazafiság, látványos csata – de volt helyette élet; a török időkben karavánszeráj működött a vár tövében, messze földön híres tevevásárokkal – és az akkor érkező görög és zsidó kereskedőkkel. A török idők után pedig tót betelepülők színesítették a falut, és elkezdődött a szőlőművelés is – inkább a pincének alkalmas tufa, mintsem a jó szőlő miatt. Józan, mindennapi fogyasztásra való tömegborok készültek itt és kerültek a szekerekre Besztercebánya, majd távolabb, a sziléziai Boroszló vásárai felé.

Nyolcéves voltam, amikor a szüleim hétvégi telket vásároltak Nógrádon, 1977-ben, gyerekkorom egy részét ott töltöttem. Sokat mászkáltunk az akkor még bozótos várban, a szilvafákkal benőtt várhegyen (szilvaéréskor veszélyes volt, minden fán más ízű gyümölcs, komoly gyomorproblémákat okozott végigkóstolni őket). Aztán később a nógrádi vár is áldozatul esett a műemlékfelújítási hevületnek – kevés és téves szakértelem, rossz ízlés, historizáló hülyeségek. De azért még úgy is nagyon szép maradt, bejárható, téres – nem jutott arra a sorsra, mint a diósgyőri vár, amit Európa egyik legszebb várromjából ocsmány, hatalmas betonsilóvá építettek „újra”.

Most lezárta a nógrádi várat az Állami Vagyonkezelő nevű orgazdatársaság. Balesetveszélyes, azt írják. Mondom, történetében szinte soha sem sikerült megvédeni – most majd megvédik tőlünk, mint a nyugdíjmegtakarításokat. Talán egy szép szálloda épül oda valakinek, talán lówellness-központ, vadászkastély. Vagy kacsalábon forgó fából vaskarika. Netán csak egy sorompó, ahol belépődíjat szednek.

Nekünk kívül tágasabb. Bár ez a kívültágasság is egyre szűkül, naponta csípnek le belőle, kerítik el a partjait, vágják ki, betonozzák le, raknak elé kordonokat. És nincsenek már karavánszerájok se, hogy a tevevásárokról ne is beszéljünk. Maradtak helyettük a mindenhol-kerítések, meg a nagy nemzeti kótya-vetye.