Köszönjük, hogy bátran elmondtátok a DK propaganda lapjában. Klára nem fog haragudni?
“A villát, ahol ma a magyarországi miniszterelnök lakik, Sebestyén Aladár, a Weiss Manfréd Művek egyik igazgatója építtette 1936-ban, Grünwald Rózával kötött frigyének 25. évfordulója alkalmából. Az első világháborúban tanúsított hősiességéért többszörösen kitüntetett Sebestyén Aladárt először zsidó származása miatt lakoltatták ki a saját házából, majd az ötvenes években államosítás címszóval a Rákosi-féle népi demokrácia tette rá kezét a vagyonára.
Sebestyén István, az unokaöcs – aki most szólal meg először – kisgyermekként mindezt végigélte. Amikor gimnazista volt, még elmehetett vendégségbe nagybátyja egykori otthonába: akkor már az Apró família lakta a villát, és Sebestyén István éppen Apró Piroskával járt egy osztályba.
Sebestyén István Svájcban él, egy Genfben székelő nemzetközi szabványügyi szervezet vezetője. Ahogy emlékeit feleleveníti, utal arra is: számára ez a történet tipikus eset a sok közül, amelyben az állam először államosított, és utána úgy privatizált, hogy az államosítás okozta igazságtalanságokat gyakorlatilag nem orvosolta.
Sebestyén Aladár a harmincas években fogott bele a villaépítésbe. Az ingatlan tulajdoni lapja szerint a korábban még Rézmál dűlőként ismert Szemlőhegyi úton 25 ezer pengőért váltotta meg a 42. szám alatti telket, ahol egy főgimnáziumi tanár, egy színész és családjaik laktak. Ahogy Sebestyén István emlékezik, az eredeti tervek szerint nagybátyja szerényebb hajlékot szeretett volna – építészeti dokumentációk most is megvannak –, de felesége nagyobbra vágyott, és az ő kívánsága döntött. Így aztán egy hatalmas, elegáns kúria lett a végeredmény, amit a család egyedül nem is igen tudott belakni. A feleség, Grünwald Róza (akit mindenki csak Rózsi néninek hívott) egyik lánytestvére, Margit, annak férje, Schnitzler Sándor és fiuk, Palika is beköltöztek a házba, és még így is bőven elfértek. (Palika sorsa tragédiába torkollott: munkaszolgálatosként veszett oda valahol az orosz fronton.)
Sebestyén Aladár fia, György szerencsésebb volt. Szülei Svájcba küldték tanulni, 1935 táján szerzett mérnöki diplomát a nagy hírű zürichi műszaki egyetemen. Haza akart térni, de azokban az években akkora munkanélküliség volt a mérnökök körében is, hogy még Weiss Manfréd – apja munkaadója – magas összeköttetései ellenére sem tudott számára megfelelő munkahelyet szerezni. Ám mivel kitűnő szakember volt, több nyelven beszélt, végül is Angliában, a Philipsnél helyezkedett el mint röntgenmérnök, és közvetlenül a háború kitörése előtt kivándorolt Ausztráliába, Sydneybe. Amikor Magyarország és Nagy-Britannia hadiállapotba került, a lágert azért ő is megjárta: mint az ellenséges magyar állam polgárát először internálták, egy-két évre rá megkapta az ausztrál állampolgárságot. 1995-ben bekövetkezett haláláig Sydneyben élt.
Sebestyén Aladár és a rokonság mindössze 1944-ig élvezhette az egy élet munkájából felépített villát. Április 28-án, a német bevonulást követően a birtoklap szerint az ingatlant a faji törvények alapján nyilvántartásba vették, és Sebestyénéknek el kellett költözniük a budapesti gettóba. A várva várt felszabadulás életben találta mindnyájukat. A Szemlőhegy utcai villa azonban bombatalálatot kapott, a házban randalíroztak az oroszok is, a Sebestyén-kúria bútorai, műtárgyai megrongálódtak. Sebestyén István úgy emlékezik: még a hatvanas években is előfordult, hogy nagybátyja megtakarított pénzét arra fordította, hogy egy késsel széthasított, azóta őrizgetett flamand festményt restauráltasson.
A háború után a család fellélegzett: nekiláttak a ház renoválásának. Ahogy Sebestyén István mondja, nagybátyja sokszor dohogott: mire befejezték a munkát, el is vették tőlük a házat. Az ötvenes években jött az államosítás. Sebestyén Aladárt – miután kitűnő vezető volt – hagyták dolgozni. Szükség volt a hozzáértésére: a korábbi igazgató a Ferroglobus főosztályvezetője lehetett. A maga építette villában azonban nem maradhatott. A Szemlőhegy utcai ház akkor már három család lakhelye volt, ugyanis akkorra már Sebestyén Aladárné unokahúga is odaköltözött férjével, Flank Józseffel és két kislányukkal.
1952-ben azonban egyik pillanatról a másikra mindhárom családnak ki kellett költöznie. Abban szerencséjük volt, hogy az ingóságaikat magukkal vihették, nem úgy, mint a kitelepítettek…”