Elment, Török Ádám is.
„Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?
Soha ne add fel álmaidat, és szeresd a nőket. Apám bohém ember volt, akit a világ nagyon megrángatott több okból is. Deklasszált elem lett a Rákosi-korszakban, mert az öccsével a Kisgazdapárt sajtóvezetői között voltak. Öccse jugoszláviai magyar író lett, Bogdánfi Sándor néven. Apám jogászdoktor volt, de sokáig csak Dorogon melózhatott. Anyukámat imádta, de más nőket is, így sok botrány volt otthon, de nem váltak el.
Apám nem hitt sem a fociban, sem a zenélésemben. Én ugyanis először futballista akartam lenni, ahogy mindenki a ’60-as években, az Aranycsapat árnyékában. Jó voltam, vékony, de nagyon erős és kemény. Viszont a bal bokám nem bírta a füvet, kétszer is kifordult. A Toldiba jártam, de rossz tanuló voltam, apám keserűségére. ’65 május elsején nyílt a Czakó Utcai Sporttelep, és a Toldi válogatottja nyitómeccset játszott, amiben fontos játékos voltam. Meccs közben hátulról úgy lecsapott az ellenfél kapusa, hogy elájultam, a társaim pedig elkezdtek verekedni. Másnap hivatott az iskolaigazgató, hogy ki vagyok rúgva rendszerellenes magaratásért – harmadikban, egy hónappal az év vége előtt. Óriási protekcióval, amely során személyesen a budai tanfelügyelő hallgatott ki, felvetettek a Petőfibe, de csak osztályismétlőként. A Petőfiben két nagy sztori kezdődött: egyrészt a szünetben gyülekeztek körém a lányok; volt, aki még az anyukájának is bemutatott, és meghívtak ebédre. Másrészt az osztályban volt egy Soltész Gábor és Kiss Zoli nevű gyerek, akik tudták, hogy a Toldiban Zalatnay Cini osztálytársa voltam és ő elvitt bulikba. Tudsz-e te énekelni? – kérdezték. Hát hogyne tudnék – válaszoltam. Akkor gyere próbára – mondták. Így indult az én zenei karrierem… Ezek után évekre elmentem otthonról; akaratlanul is vezéralakja lettem az itthoni nagy hippi mozgalomnak . Apámmal nem voltunk jóban; de ’72 június 10-én, a Videoton jazzfesztivál meghívta a Minit a főnapra – irigykedtek is rám a többiek –, elhívtam apámat a húgommal, és a díszpáholyba ültettem őket. Őrült büszke volt rám. Sajnos még abba az évben, augusztusban halt meg, nem voltam még 24 éves. Később, a 2000-es években játszottunk Óbudán egy elegáns hotelben, és egy öreg bácsi odajött bemutatkozni: apámnak volt a beosztottja, és elmesélte, hogy apám mindig azt mondta: a fiam a legjobb énekes; és ilyenkor elővett szivarzsebéből egy kis fotót, ami még a ’70-es években készült rólam.”