Szavak hagyják el száját, amelyek mintha formálisan mondatokká állnának össze, de semmilyen tartalmuk sincs. Nemhogy nem eredeti, hanem semmilyen. Még a kívülállónak is kínos hallgatni őt. Amikor még civil foglalkozását gyakorolta, vezetőként képes volt egy-másfél órás beszédeket tartani úgy, hogy végül nem mondott semmit. Beosztottjai megszokták és nagyokat hümmögtek közben.

Aztán politikára váltott, és immár sokadik ciklusban a Fidesz-KDNP parlamenti képviselője. Elég gyatra szellemi-intellektuális alapokkal érkezett ide – nagyjából ez is volt vele szemben az elvárás –, ahol a közegnek és saját maga folyamatos süllyedésének köszönhetően sikerült még mélyebbre ereszkednie. Önálló gondolata nincs és nem is lehet. Ehelyett felmondja a buta és hamis, bántóan sületlen pártfrázisokat, amelyeket a Rogán & Habony Co. gyárt le szakmányban – és amelyekre ebben az országban hárommillióan biztos vevők. Mindazok, akik nem kérdeznek, nem gondolkodnak, nem akarják vagy tudják a legalapvetőbb összefüggéseket se látni, se érteni, akiket nem érdekelnek a tények, csak HINNI akarnak. És hisznek is a Vezérben. Ők azok, akik beszopták azt a fedősztorit, hogy itt tényleg Magyarországról és a közjóról lenne szó, meg a külső és belső ellenségek elleni harcról. Ne sajnáljuk, hanem korholjuk őket, mert képesek ezt valaminő valóságként megélni.

Nézem a fotókon ezt a testileg és szellemileg elhízott embert, aki március 15. előestéjén – vélhetően munkatársai segítségével – posztot tett fel politikusi közösségi oldalára arról, hogy a magyar sajtó napja alkalmával kötetlen beszélgetésre hívta meg a térségi sajtó munkatársait, hogy megköszönje egész éves munkájukat. A maga módján – egyrészt – igaza van. A köszönet jár, mert a meghívottak nem csupán az elmúlt egy évben, hanem immár több mint egy évtized távlatában hű szolgaként zengik a politikus dicsőségét, sorolják a térség érdekében végzett tetteit, s számolnak be alázatosan rendezvényeiről. S ha egyszer-egyszer kérdeznek, akkor csak úgy és olyat, amire előremutató választ lehet adni. Meg olyat, hogy abból az sülhet ki: „Magyarország előre megy és nem hátra”. De hogy kiknek, miben, hogyan, mihez képest, arra utalás sincs. S az elmúlt tizenhárom évben nemhogy akár egyszer is bíráltak volna, de egyetlen kétértelmű jelzőcskére sem futotta tőlük, ha erről a politikusról írtak vagy tudósítottak.

Mert esetükben sajtóról és hiteles újságírásról beszélni pokoli tévedés. Propagandisták ők, akik állami vagy önkormányzati, azaz közpénzen fenntartott kiadványaikban dicsérik, ajnározzák a politikust. Ahogy ez egy valamire való diktatúrában szokás. Ez volna az újságíró feladata, akinek a közvéleményt kellene hitelesen tájékoztatni és ellenőrizni a közhatalmat birtoklókat, benne az ellenzéket is, a hatóságokat, mindenkit – a közvélemény meghosszabbított karjaként? Ezek a propagandisták az agitátorok meghívására ilyenkor, március 15. alkalmával elmennek valami elegáns helyre, hogy a sajtó nevében hiteltelen módon mondjanak valamit.

Abban a szerencsében részesülök már hosszabb ideje, hogy ilyen helyekre ilyen urak nem hívnak meg. Mégis megpróbálom elképzelni, hogy ez a szellemtelen, mindenfajta gondolati súlytól mentes, a politikai manipuláció és hazugság 1.0-ás verzióját felmondó és azt valló képviselő mit mondhat a vazallusainak, a lelkesen bólogató propagandistáknak. De csak oda lyukadok ki, hogy üres semmiségeket emleget a „hiteles tájékoztatásról”, tények és példák nélkül, és az „egész évi kitartó munkáról” rebeg köszönetet. A múlt század nyolcvanas éveinek elején egy falusi párttitkár ennél eredetibb volt.

***

– Olyan ő, mint vízzel színültig teli hordóban a szar.

– jellemezte őt találóan és keresetlen szavakkal egykori kollégája, aki már vagy negyven éve figyeli pályafutását ennek a mostanra testileg és szellemileg elhízott embernek. Annak az embernek, akit a szocializmus daliás korszakában, mint megbízható kádert kiemeltek és beiskoláztak a marxista-leninista esti egyetemre. S ezt nem bántó félreértésként, provokációként vagy bosszúként élte meg, hanem kihívásként, bizonyítási lehetőségként. Igazodni kell a hatalomhoz mindenáron, ez vezette és vezeti őt ma is. Akkor is, ma is kifizetődő magatartás az ilyesféle. Egykori pártegyetemi évfolyamtársai egybehangzóan állítják: közülük ő volt a leglelkesebb, ő jelentkezett a legtöbbet, ő szólt hozzá szinte mindig, dolgozataiban is stréber volt és kereste a Szegedről érkezett pártfunkcionárius-ideológiamagyarázó kegyeit a megyeszékhely szélén található KISZ-tábor tantermében, miközben a nyitott ablakon túl, kint csicseregtek a madarak.

Ez aztán nem zavarta abban, hogy a rendszerváltás utáni első, szabad parlamenti választás győztes pártjához csatlakozzon, majd ennek összeomlása után álcivil szervezetek élén segítette a Fideszt, hogy végül annak országgyűlési képviselője legyen. Közben saját munkahelyén, ahol ő volt az első számú vezető, munkaidőben, egy fontos népszavazás előtt fogadta Orbán Viktort, minden idevágó szabály ellenére. Ha nem így képzelik az elvi és értékelvű politizálást, akkor a hiba nem az olvasó készülékében van.

Az utóbbi évtizedekben a város német közössége minden év januárjában megrendezi a málenkij robotra elhurcolt emberek emlékünnepségét. S vajon ki volt itt már többször szónok és megannyiszor résztvevő? Emberünk. Ilyen politikai vargabetűk után mekkora hitellel, emberi és világnézeti tartással ítéli el a valóban embertelen cselekedetet, amelyre sokakat kényszerített a németeket ugyan kiverő, de csak új megszállást és új diktatúrát hozó szovjet hatalom? A helyi német közösségben miért nincs egyetlen ember, aki ezt a politikai szélkakast, ezt az ideológiai köpönyegforgatót, ezt a politikai hazudozót megkérdezné: mégis mit gondol, és hogyan merészel itt szónokolni és sajnálkozását kifejezni?

***

– Ez az ember gerinc nélkül született. Csak hajlongani tud, forrón rázni a kezed, kitartóan lapogatni a válladat, közben mosolyogva kérdezni a családról, egészségről. Csúszik-mászik a mindenkori hatalom előtt, s ez annyira a vérévé vált, hogy már nem szerepet játszik, hanem ez ő maga. De ezt már észre sem veszi – mondja erről a testileg és szellemileg elhízott emberről egy éles szemű ügyvéd, aki egy közhatalmi testület bizottságában négy vagy nyolc éven át együtt ült vele együtt – és mindent látott, mindent megjegyzett. A kép beleégett a retinájába.

 – fűzte tovább a mondandóját a jogász.

Közben a rendszerváltás előtt és főként utána kihasznált mindent, amit ezzel a csúszó-mászó életmóddal előnyként ki tudott magának harcolni. Pénzt, pozíciót, ingatlant, külön juttatást, ingyen utat külföldre.

***

– Néhány dologgal nem értek egyet a Fidesz politikájában, de nem tudok mit tenni. Itt nem lehet ellentmondani, itt nem lehet másképp szavazni, innen nem lehet kiszállni, mert akkor tönkretesznek, semmi és senki leszek – szabadkozott egy őszinte pillanatában évtizedek óta ismert kollégájának egyszer az utcán ez a testileg és szellemileg elhízott ember.

– merülhet fel a kérdés. Ahol az omerta, azaz a hallgatás törvénye mindenek felett irányít és szabályoz mindent a maga kegyetlen és következetes módján. De ennyire naiv és tökkelütött nem lehet, hiszen ő is a kedvezményezettek kiemelt csoportjához tartozik: a maffia tagja. Nem tudta, amikor ide csatlakozott, hogy miről szól a történet? Mit gondol, amikor újra és újra bizonyított hűségéért kap a rabolt koncból, nem is keveset? Hogy ez csupán neki szóló, semmire sem kötelező ajándék?

A titkosszolgálat és maffia belső működése arra is épül, hogy mindenkinek van gyenge pontja Sokaknak nem is egy. Ezzel zsarolják őket. Így van ezzel ez a testileg és szellemileg elhízott ember is. Mindent tudnak róla, azt is, amiről nem is sejti. Végső soron ő tartozik, méghozzá sokkal a Családnak. Amikor ugyanis kért, akkor megkapta a magas és jól fizető állásokat nem éppen rátermett családtagjainak és azok közvetlen hozzátartozóinak. A szakmai szempontok itt sem játszottak szerepet. De ezen nem ütközött meg, úgy vélte: ez nekik jár. Ezzel örök függésbe került, zsarolhatóvá vált.https://www.eszakhirnok.com/wp-content/uploads/2022/02/262172635_430767075429131_3929042499491267328_n.png