Hol lenne ez az edzőterem, Miskolcon?  Budapesten, ott több ember és lehetőség is van….

Érdekes interjú, egy igazán egyedi életútról. A Debreciner.hu oldal készített interjút a miskolci születésű Dobróka Mihállyal, aki 11 éve Japánban él, Tokióban doktorált fizikából és aikidómesterként tevékenykedik. A beszélgetésben szó esik a japán és a magyar felsőoktatás közötti különbségekről, a Covid-19 járvány eltérő kezeléséről és Dobróka Mihály jövőbeni terveiről is.

Dobróka Mihály magyar aikidómester kisebb megszakításokkal már 11 éve Japánban él. Először a Debreceni Egyetem hallgatójaként jutott ki a kelet-ázsiai szigetországba, ahol a világ egyik legjobb felsőoktatási intézményének számító Tokiói Technológiai Egyetemen (東京工業大学) doktorált fizikából. 2019-ben már készítettünk vele egy interjút Világgá mentem sorozatunkban, 2020-ban pedig beszámolt arról, mi történik a járvány által sújtott Japánban. Az elmúlt hetekben Magyarországon járt, ebből az alkalomból szülővárosában, Miskolcon beszélgettünk vele felsőoktatásról, aikidóról és a koronavírus-járvány tapasztalatairól.


Mi járatban van most Magyarországon? Milyen gyakran szokott hazalátogatni?

Általában nyáron minden évben hazajövök, de most a Covid miatt három évig nem voltam itthon, ezért egy hosszabb vakáció keretében vagyok itt. A családommal és az ismerőseimmel találkozgatok.

 A járvány alatt nem lehetett utazni?

Lehetett, voltak is, akik utaztak, de előbb két hét, később pedig tíz nap karantén kellett ehhez. Most már karantén nélkül is tud utazni az, akinek van tartózkodási engedélye, visszautazás előtt csak egy PCR-tesztet kell csináltatni. Az is szerepet játszott a hosszú maradásomban, hogy az elmúlt két évben magasabbak voltak a repülőjegyárak is.

Fotó: Dobróka Mihály/Debreciner

 Éri önt valamilyen kulturális sokk, amikor Magyarországra jön? Van olyan jelenség, ami a hosszú Japánban töltött idő miatt már idegennek, furcsának hat?

Amikor hazajöttem, a MÁV-ot használtam…

Az önmagában is furcsa élmény lehet.

Igen, Japánban a vonatok egész pontosan közlekednek, az utasokkal pedig tisztelettel bánnak. Mindenesetre most az történt, hogy leszakadt a felső vezeték, fel akartak tenni minket pótlóbuszra, aztán végül jöttek értem autóval. Vissza akartuk kérni a jegy árát, mert nem volt valami jó élmény. Adtak három ugyanolyan űrlapot, amit ki kell tölteni. Megkérdeztem, nem lenne-e elég egyet kitölteni, aztán lefénymásolni, mire elkezdték szidni a MÁV-ot, és mondták, hogy jöjjek vissza holnap. Japánban nem így bánnának az utasokkal.

 De a bürokrácia ott is burjánzik, nem? Úgy hallottam, sokat kell papírozni egy-egy ügy elintézéséhez.

Ami nagy különbség, hogy ott a hivatalos iratokat nem szignózni kell, hanem pecsétet kell rájuk nyomni. Ha nincs nálad a pecsét, akkor hazaküldenek.

Tokióban, a világ egyik legrangosabb egyetemén doktorált fizikából. Fizikusként is dolgozik?

Jelenleg nem tudományos munkával, hanem angoloktatással foglalkozom, mellette szoktam fizikából és matematikából korrepetálni diákokat. Elsősorban az aikidó miatt maradtam Japánban.

Nem is tervezi, hogy a jövőben folytatja a tudományos pályát?

A későbbiekben Magyarországon hasznosítanám a tanulmányaimat.

 Volt rálátása mindkét ország felsőoktatására és bizonyos mértékben a tudományos életére. Miben más a japán és a magyar tudományos közeg?

Az alapképzés ott négyéves. Az utolsó év csak a kutatásról és az álláskeresésről szól. Ehhez képest Debrecenben a hároméves képzés utolsó 6-7 hónapját szántuk a kutatómunkára és a szakdolgozatra.

Jobban felkészít a munkaerőpiacra a japán felsőoktatás?

Egy évvel a vége előtt már rendeznek állásbörzéket, a hallgatók elmennek a cégekhez állásinterjúkra, bekerülnek a körforgásba.

Japánban több forrást is szánnak a felsőoktatásra. A Tokiói Technológiai Egyetemen a disszertációm készítése során elég sok pénzt költöttünk: folyékony nitrogénnel és folyékony héliummal locsoltuk a mintákat, ami egy eléggé drága mulatság. Magyarországon ezt nem nagyon lehetett volna megoldani. Az egyetem pénzén vittek minket különböző konferenciákra és hasonló rendezvényekre is.

Magyarországon egyre inkább megfigyelhető, hogy az egyetemeket alárendelik az ipar érdekeinek. Mi a helyzet ezen a téren Japánban?

Az én kutatási témámnak nincs közvetlen technológiai alkalmazása, mégis elég sok időt, pénzt és erőforrást tudtunk ráfordítani. Szerintem Japánban jobban támogatják az alapkutatásokat.

 A három évvel ezelőtt önnel készített interjúnkat azzal fejeztük be, hogy tervezi egy magyarországi aikidó edzőterem létrehozását. Mennyire távlati ez a terv, belekezdett már a megvalósításába?

Ez a terv még mindig megvan, egy pár évig még kint maradok, és utána kezdenék bele.

 Hol lenne ez az edzőterem, Miskolcon?

Budapesten, ott több ember és lehetőség is van.

 Mennyire ismerik Magyarországon az aikidót? Mekkora igény lenne az oktatására? El kell menni Budapestre ahhoz, hogy meg lehessen belőle élni?

Nem ebből akarok megélni, más munka mellett végezném ezt a tevékenységet. Vannak, akik ebből élnek, de nekem nem célom, hogy ebből annyi pénzt termeljek, amiből fel lehet építeni egy egzisztenciát.

Kiket céloz meg ez a harcművészet? Számos országban járt már oktatni, látott-e bármilyen szociológiai összefüggést a dódzsókba járók körében? Úgy is feltehetném a kérdést, hogy az elit harcművészete vagy a kevésbé tehetőseké.

Ez egy komplex kérdés. 100-150 évvel ezelőtt a szamuráj harcművészetek az elit számára voltak elérhetők. A szamurájok után a rendőrök, üzletemberek, politikusok fértek hozzájuk. A második világháború után ugyanakkor az aikidó alapítójának a fia megnyitotta azt a közönség felé, így bárkinek elérhetővé vált. Gyerekek, tinédzserek, egyetemisták és az egészen idősek együtt gyakorolnak a tatamin.

Azzal, hogy igyekeztek bevonni más társadalmi rétegeket is, valóban megszűnt az aikidó elitizmusa? Számos japán irodalmi mű szól arról, hogyan élt tovább a Tokugava-kori társadalmi rend annak 19. századi eltörlése után is, ami jól mutatja, hogy a társadalmi átalakulások a gyakorlatban lassan mennek végbe.

Igen, a szamurájokból rendőrtisztek, hivatalnokok lettek, megmaradtak hasonlóan magas társadalmi pozíciókban. Az aikidó kapcsán mégis kijelenthetjük, hogy ma már egyáltalán nem érződik a korábbi elitizmus. A tokiói központi dódzsóba minden társadalmi rétegből, mindenféle országból származó emberek járnak gyakorolni.

A legtöbb harcművészethez kapcsolódik valamilyen ideológia, filozófia. Mi az aikidó ideológiája? Hogyan viszonyul a világhoz?

Az aikidóban nincs verseny. A partnerek nem egymás ellen küzdenek, hanem az egész arról szól, hogyan hozunk létre valamit, ami mindkét fél számára kedvező lesz. Amikor technikát gyakorlunk, az egyik fél a támadó, aki agressziót alkalmaz. A másik fél alkalmazza a technikát oly módon, hogy a partner erejét használja fel, és a végrehajtás közben nem tesz kárt a támadóban. Úgy oldjuk meg a konfliktust, hogy senkinek ne essen bántódása. Ez a mindennapi életben is hasznos készség lehet: megtanulod, hogy tudsz kijönni úgy egy konfrontációból, hogy egyik fél számára se legyen rosszabb a helyzet, mint volt korábban.

Ennek van egy olyan lenyomata, hogy az aikidósok jellemzően pacifisták?

Inkább azt mondanám, hogy olyan emberek kezdenek el aikidózni, akik nem a versenyzés miatt akarnak harcművészetet gyakorolni.

A harcművészeteket úgy kell elképzelni, mint egy globális franchise-t, mindenhol ugyanazt tanítják, vagy minden ország beépíti azt valamennyire a saját kultúrájába, ahogy például a kínai éttermek is működnek?

A kettő egyszerre igaz. Az alapítónak rengeteg tanítványa volt, mindenki a saját testalkatához és karakteréhez alkalmazkodva dolgozta ki a saját aikidóját. Ezeket a tanítványokat szétküldték a világban. Jelenleg is minden országban annak a mesternek a stílusa a domináns, aki odament tanítani. Egyes országokban az aikidóban van fegyveres gyakorlás is. A tokiói központi dódzsóban az aikidó vezetője ugyanakkor létrehozott egy hivatalos vonalat. Ő most küldi ki a saját tanítványait, akik próbálják uniformizálni az alaptechnikákat. Tehát a kínai felől haladunk a franchise felé. De mivel rengeteg szervezet van, sokan gyakorolják az aikidót, ezért összetett a kép.

 Azt jól értem, hogy azért mégis van egy globális struktúrája az aikidónak, van egyetlen vezetője?

Igen, a tokiói központi Honbu dódzsó a vezető szervezet, ami alá tartozik az International Aikido Federation (Nemzetközi Aikidó Szövetség), ami különböző szemináriumokat, találkozókat és más eseményeket szervez.

Legutóbb a koronavírus-járvány elején beszélgettünk. Mennyire lehetetlenítette el a Covid az aikidó mint kontakttal járó harcművészet gyakorlását?

Nem annyira közeli a kontakt, mint a dzsúdó vagy a birkózás esetében, ahol már egymáson fekszenek, de valóban, van csuklófeszítés, ízületcsavarás, különböző dobástechnikák, illetve alapból közel kerülünk egymáshoz. Különböző országok különböző intézkedéseket hoztak. Japánban a járvány kezdetekor másfél hónapra bezárták a Honbu dódzsót. Ekkor kezdődtek el az online edzések szóló gyakorlatokkal. Ezek a lábat és a törzshasználatot erősítő edzések, valamint fegyveres gyakorlatok voltak. Amikor újranyitották a dódzsót, továbbra is távolságtartásos edzéseket folytattunk. Utána 20 perces kontaktokat engedtek, fokozatosan engedték vissza a régi edzésmódot, ma pedig már ugyanolyan az edzés, mint régen, csak maszkban vagyunk.

Most, hogy az emberiség talán már kilábalóban van ebből, érdemes szót ejteni arról, hogyan vészelte át a japán társadalom a járványt. Mennyiben más most Japán, mint a járvány előtti időben?

Japánban jellemző, hogy amit a vezetés mond, azt az emberek betartják. Különösen igaz, hogy nem az egyén, hanem a köz érdekét veszik figyelembe. Bemondták, hogy maszkot kell felvenni, mert azzal mindenkit megvédünk, erre fel is vették a maszkot. Az emberek egymást szólítják fel, hogy ’vedd fel te is a másik miatt’. Japánban a koronavírushelyzet nem eszkalálódott, viszonylag mederben tudták tartani. Az esetszámok viszont még most is megvannak, ezért a kormány nem tudja megindokolni, miért ne kéne maszkot felvenni. A japánok ezért még most is maszkban vannak, követik a szabályokat. Maszkban edzünk Japánban, ehhez képest mi most itt ülünk Miskolcon maszk nélkül, miközben itt is megvannak az esetszámok. Európában ezzel valahogy már nem foglalkoznak.

Azért jóval kevesebb esetet rögzítenek, mint korábban. Az viszont biztos, hogy lehetett látni némi következetlenséget az itteni intézkedések kapcsán.

Azt is meg kell azért jegyezni, hogy a japánok egy része kifejezetten szeret maszkot hordani, ezt sokan már a koronavírus-járvány előtt is megtették, akkor is, ha nem voltak betegek. Ilyen helyzet például, amikor fel kell szállni egy tömött vonatra, ahol munka után le vannak izzadva az emberek, ezért kellemetlen szagokat lehet érezni. Sokan influenzaszezonban is felveszik a saját védelmük érdekében, ha pedig megfáztak, akkor mások érdekében. A társadalmi felelősségvállalás része a kultúrának.

Fontos ugyanakkor, hogy Japánban is vannak már fokozatos enyhítések, valószínűleg pár hónapon belül be fogják mondani, hogy közterületen nem kötelező a maszkviselés.

 A járvány alatt a világ számos országában felerősödtek a korlátozásellenes hangok. Ezek szerint Japánban ilyet nem lehetett tapasztalni? Vagy még azok is inkább betartották a szabályokat, akik különben elégedetlenek voltak azokkal? Olyan volt-e, hogy valamilyen politikai erő meglovagolta volna az esetleges korlátozásellenességet?

A japán kommunikációban kétfajta véleménytípus van. A tatemae, vagyis a társadalmi vélemény és a honne, a saját vélemény. Amikor egy olyan körben beszélget valaki, ahol vannak alá- és fölérendeltségi viszonyok, például egy cégnél vagy az aikidóban, ott társadalmi véleményt, vagy ahhoz illeszkedő gondolatot fejtenek ki. A magánvéleményüket a japánok legfeljebb baráti vagy családi körben tudják kifejteni. Ha az a társadalmi vélemény, hogy vírus van, ezért fel kell venni a maszkot, akkor mindenki ezt támogatja.

Szerző: Debreciner.hu – Polgár Tóth Tamás

Fotók: Debreciner.hu