Miskolc. A bulgárföldi nyárfáról. Bevallom, amikor írtam a történetet, azt sem tudtam, hogy nyárfa… Küldjél egy novellát

Kétszáz éves elmúltam már, hogy mennyivel, pontosan nem is számolom, évgyűrűim sem látszanak már. Tavasszal most is rügyeznek agg ágaim, lombjaimat elfoglalják a visszaköltöző madarak, ők adnak koncertet nekem egész nap, melyben gyönyörködik halódó lelkem. Meddig hallhatom még őket, ki tudná megmondani?

Egy  nemesi család ültetett engem, a kúria fái közül egyedül maradtam meg, bár ereklyeként tisztelnek egyesek, mégis megborzongom, amikor az erre haladók betérnek hátam mögé kis és nagydolgukat elvégezni.
Mennyi szépet láttam ifjúkoromban! Hány nemzedéket kiszolgáltam, s legnagyobb örömöm az volt, amikor a csodálatos gyermekek ágaimra rakott hintán múlatták az időt, amikor családtag lehettem.

Egyszer Haller báró is megfordult előttem hintajával, élénk beszélgetést hallottam a diósgyőri vár omladozásáról. Gazdáim sorsa megpecsételődött, örökös nem révén, a csodálatos házat, mely a kerthez tartozott elbontották, a favágók nekiestek a kert többi fájának. Engem tartottak a legszebbnek, úgy gondolták, életben hagynak a jövőnek. Bolgár kertészet volt körülöttem, én rácsodálkoztam a csodás növényekre, majd bámultam a kukoricást, a benne játszó gyerekekkel. Ilyenkor emlékeztem a régi családjaimra, leveleimen megjelentek a harmat könnycseppjei.
Majd új emberekkel ismerkedtem, munkásokkal, akik tégla és panel bérházakba költöztek, melyeket körém építettek. Szerencsémre egy óvoda is készült, így a gyermekek kacagásában, apró kis szívüket ért szomorúság könnyekben továbbra is gyönyörködtem.
Kibírtam az 1998-as élővilág elleni támadást, amikor összerágták a kérgemet. Másnap a környezetvédők jöttek egy különleges anyaggal betömni fájó, hatalmas üregeimet, megakadályozták az elhalásomat.
Legnagyobb ellenségem mindig a vihar volt. Szembe néztem vele, sokszor sóhajtottam, mikor láttam, hogy feketeség öleli a kékséget, tudtam, mi következik.
Egy nyári napon éjszakai sötétség lepte el a környéket. Óriási mennydörgés jelezte a vihar közeledtét. Haragszik valaki nagyon az égben – gondoltam -, s már meg is rázkódtam, felsőbb ágaimat egy fénycsóva kettéroppantotta. Egymást követték a villámlások, a hatalmas özönvíz, mely lenyomta ágaimat enyhítette az égő fájdalmat, beoltotta a tüzet, de lelkem majdnem elszállt belőlem, amikor a mennykő pusztító erejével belém hasított. Sokáig tartott a vihar, ahányszor lesújtott, egyre gyengébb lettem. Gondoltam, már bevégzem, ezt már épen nem vészelem át. A villámlás, ha lesújt, elpusztul az élet, elhagyja az élőt a lélek, a tűz erejét semmi és senki nem bírja ki. Ekkor összeszedtem maradék erőmet, megtépázott, földig alázott megmaradt lombkoronámmal felegyenesedtem és szembe néztem a mennydörgő hatalmával. Még küzdött ellenem, mintha a múltat akarná velem megsemmisíteni, de egyre gyengült ereje. Végül megmaradtam agg lelkemmel, gyérülő ágakkal élő tanújaként az átélt világháborúknak, borzalmaknak, melyek egykori családjaim utáni időkben következtek.

Lelkem felderült, egy énekes pacsirta szállt reám és már tudtam, vége a viharnak, csendes elmúlásom napjai meghosszabbodtak. A gyerek kacaj felhangzott az óvoda felől, gondolatban átöleltem a kisleánykát, aki a locspocsban tapodva felcsapva fehér harisnyáját haladt el mellettem édesanyjával és emlékeztem a régi családjaimra. Ha történelmet írhatnék, lenne miről mesélnem, de egyedüli beszélgető társam a hajnali és esti szellő. A csendben halljuk egymás szavát, a csend ölel és őrzi egykori szépségemet.

2013. június 7.