Forrás: Spartathlon Magyar Csapat
Jani, hogy találtad ki ezt az újabb emberfeletti kihívást?
Idén, ugye, harminc év szünet után indultam a Spartathlonon. Már ez is óriási élmény volt, nagyon élveztem, hogy ennek a futóközösségnek a tagja lehetetek, elvarázsolt a hangulat, amikor egyszer csak, még ott kint, valaki megemlítette ezt a másik versenyt. Szöget ütött a fejembe. És onnantól fogva nem hagyott nyugodni. Amikor aztán megkaptam a meghívót, hatalmas boldogság lett rajtam úrrá. Már csak az volt a kérdés, hogy az anyagi keretbe belefér-e. Végül megint több sporttárs mellém állt, ezért a párommal, Ildikóval kettesbe ki tudunk menni, ezúttal más segítőm nem lesz.
Tudom, hogy sok nagy kihíváson túl vagy már, az eredménysorodat végig nézve elhűl az ember. Ez a 490 kilométer azonban még az eddigiekhez képest is nagy vállalás. Nincs benned félsz?
Úgy vagyok vele, hogy az edzés bennem van. A lefutott kilométereim megvannak hozzá. Hiába vagyok már 57, és hiába lassabb a regenerációm, mint fiatalon volt, azért még mindig megfelelő. Meg tudod, én szeretek szenvedni. Ha egy verseny túl könnyű, várom a kihívást. Persze minden versenyt szeretek, a rövideket is, de vágyom a nagy feladatokra, az valahogy olyan dolgokat hoz ki az emberből, amit más nem. A futás része leginkább erről szól. Megugrani olyan nehézségeket, amik kihozzák az emberből a legtöbbet, a legjobbat.
És miről szól még?
A közösségről. Ezért van az, hogy a kis versenyeket is szeretem. Legyen bármennyi induló és bármilyen táv. Mert a futóközösség nagyon összetartó. Szeretem megosztani a szenvedéseimet másokkal és szeretem, amikor mások is megosztják velem. Kisegítjük egymást, közösen élünk meg mélypontokat és örömöket, olyan, mintha egy nyelvet beszélnénk és ezt a nyelvet, azt hiszem, csak a futók értik igazán.