A fideszes és a jobbikos képviselők elfogadták, majd Áder János köztársasági elnök aláírta az új, „pedofiltörvényként” és „homofób törvényként” is emlegetett törvényt, amelyben összemossák a homoszexualitást és a transzneműséget a pedofil bűnelkövetőkkel.

A törvény egyrészt előírja a pedofil bűnelkövetők elleni szigorúbb fellépést, másrészt leszögezi, hogy

• az iskolai szexuális felvilágosítás nem irányulhat a nem megváltoztatására, valamint a homoszexualitás népszerűsítésére;
• megtiltják a 18 éven aluliak számára a homoszexualitás és a nemváltás „népszerűsítését” és megjelenítését;
• tilos lesz olyan reklámot elérhetővé tenni 18 éven aluliaknak, ami „a szexualitást öncélúan ábrázolja, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg”;
• valamint szexuális felvilágosító foglalkozásokat az intézmény pedagógusain kívül csak olyan személyek, szervezetek tarthatnak, amelyek szerepelnek egy hivatalos, folyamatosan frissülő nyilvántartásban – olvasható a 444.hu összefoglalójában.

Orbán Viktor miniszterelnök mindezt megspékelte azzal, hogy kijelentette, szerinte a gyermekek szexuális nevelése kizárólag a szülőkre tartozik.

LMBTQI: A leszbikus, meleg, biszexuális, trasznemű, queer és intszex szavak kezdőbetűiből képzett betűszó, a szexuális és nemi kisebbségek átfogó megnevezése.

Törvényben rögzített tabu

Mindezzel olyan órási teher hárult az eddig is komoly kihívásokkal küzdő családokra, szülőkre, fiatalokra, amellyel nem biztos, hogy mindenki meg tud birkózni. Dr. Árkovits Amaryl pszichiátert, pszichoterapeutát, a Magyar Családterápiás Egyesület vezetőjét kérdeztük, hogyan hathat mindez a családokra.

– Milyen (lelki és gyakorlati) nehézségekkel találták magukat eddig szembe az LMBTQI családok/fiatalok/párok, és mire számítanak ezután?

Dr. Árkovits Amaryl: Az LMBTQI fiatalok előbújása, miként minden identitásformáló folyamat nem egyik napról a másikra történik. Hosszú évek, évtizedek lélektani küzdelme áll mögötte még akkor is, ha sokszor van egy jól körülhatárolható bejelentés vagy beszélgetés. Az ezzel kapcsolatos bizonytalanság, a jelenségre adott környezeti, társadalmi reakció nemcsak őket, hanem családtagjaikat is sokszor szorongással, félelemmel tölti el. Megoszlik, hogy ki az, aki a családját, ki pedig a barátait érzi annak a biztonságos közegnek, ahol vállalhatja önmagát. Vannak, akik a családon belül is választanak: néha sokkal előbb tudják a testvérek, mint a szülők, vagy megosztható az egyik szülővel az, ami a másik számára sokáig rejtve marad.

Természetesen az, hogy valójában mi meddig titok, vagy mit kezelünk annak, és hogy ez milyen tágabb, a családi rendszert érintő pszichológiai jelenségekből ered (és von maga után) – messzebb vezet. Az LMBTQI identitásukat vállaló emberek családtagjainak gyakran nemcsak a társadalmi előítéletekkel, hanem saját belső előítéleteikkel, szorongásaikkal, félelmeikkel és téves információikkal is meg kell küzdeniük. S amíg a gyereküknek – aki egy hosszadalmas folyamat során eljut a coming outig – lehetősége van egy identitásformáló és -támogató közösséghez csatlakozni, addig sok szülő ezt mind a mai napig szégyenként, titokként – vagy ha a szégyennel meg is birkózik –, belső információként kezeli.

Így aztán az a fajta közösségi gesztus, ami abban tud segíteni, hogy a történeteinket feldolgozzuk, megtaláljuk a helyüket magunkban és saját helyünket is a történeteinkben, hiányzik.

Ezt a témát sokszor a családon belül is titokként, tabuként kezelik, a titkokkal és a tabukkal pedig az a gond, hogy befagyasztják az értő dialógusokat, szétzilálják az emberi kapcsolatokat.

Emiatt is fontos a családon belüli párbeszéd, ahol nemcsak a szülők és testvérek tudják támogatni az LMBTQI fiatalt, hanem ő is sokat tud segíteni a családtagjainak az elfogadás, az értés és a megértés terén. Ez sokszor évekig tartó folyamat a családtagok számára is, ami nem nélkülözheti az őszinteséget, a nyíltságot és a bátorságot.

Az érintett emberek intrapszichés fejlődése és kapcsolati történései mellett a családon belüli jelenségekre, illetve az LMBTQI fiatalt és családját körbevevő társas közegre, tágabb értelemben a kulturális, társadalmi szcénára is figyelnünk kell.

Jogunk van az érzéseinkhez

– A tapasztalatok alapján kiknek nehezebb egy ilyen helyzet? Magának az érintettnek vagy a szeretteinek?

Nehéz ezt egyértelműen meghatározni. Sokfélék és sokszínűek vagyunk, eltérő a teherbírásunk, a megküzdéshez szükséges lelki apparátusunk terhelhetősége. Inkább azt mondanám, hogy minden érintettnek másként nehéz: a fiatalnak maga az identitás formálódása, amiben a kezdeti érzésektől, fantáziáktól és töredékgondolatoktól eljut a coming outig. S bár ez egy fontos lépés, a történetnek itt koránt sincs vége.

A családnak a nehézségei is változatosak, csak néhány példát említek: hogyan segítsem a gyerekemet az előbújáshoz vezető úton és azután is; hogyan beszéljünk erről a családban; hogyan kezeljük az ezzel kapcsolatos csalódottságot, dühöt, szégyent, agressziót; hogyan ne legyen titok és tabu ez a kérdés… És innen tágulhat a kör, a tágabb származási család, a rokonok vagy a környezetünk felé.

– Milyen érzések kísérik a helyzetet? Félelem, szorongás, elutasítás, düh? Hogy lehet ezeket kezelni?

Sok, nehéz érzéssel kell számolnunk azon túl, hogy a feszítő titok kimondásával megkönnyebbülés is jár.

Az emberek általában óvatosan kezelik a nehéz érzéseket, félnek tőlük: kevés rutinjuk van abban, hogyan lehet konstruktívan kezelni őket, félnek a megzabolázhatatlanságuktól, a belőlük fakadó konfliktusoktól.

Igen széles a spektrum: a fent említetteket kiegészíteném a szégyennel, a bűntudattal, a csalódottsággal, a zavarodottsággal, az agresszióval – és a lista nem teljes. Ami azonban fontos, hogy ne féljünk ezeknek a hiteles, őszinte megmutatásától (a hogyanja természetesen megválogatható), így juthatunk el ugyanis az önmagunkat és a másikat is értő és megértő párbeszédhez. Jogunk van az érzéseinkhez, de igyekeznünk kell konstruktívan viselkedni.

Sok helyről jöhet támogatás

– Hol találhatnak bármilyen anyagot vagy szakmai segítséget a családok (általában és specifikusan), ami/aki útmutatót adhat, ha egy családban feldolgozhatatlannak tűnő problémák adódnak?

A civil szervezetek sokat tudnak segíteni ebben befogadó közösségekként, érdekképviseleti szervekként, és nagy szerepük van a tájékoztatásban is.

Mivel a jelenség nem betegség, nem kell feltétlen terápiás segítséget kérni.

Nagyon jó szakirodalmi és szépirodalmi ajánlások érhetők el az interneten, sok filmművészeti alkotás foglalkozik a témával, és szép, személyes, őszinte dokumentumfilmekkel is találkozhatunk. S hogy mekkora az igény, az érdeklődés, hadd meséljek el egy számomra nagyon kedves példát.

2018 novemberében a pécsi Apolló Moziban vetítettük a Meleg a gyerekem című dokumentumfilmet, amit kerekasztalbeszélgetéssel folytattunk. A zsúfolásig telt teremben, ahol még a földön is ültek, szinte abbahagyhatatlanul beszélgettek LMBTQI emberek, a szüleik, testvéreik, segítő, támogató szakemberek, olyan bensőségességgel, személyességgel és nyíltsággal, amit a mindennapok párbeszédeiben ritkán tapasztalhatunk. Moderátorként, terapeutaként, másik emberként felejthetetlen élmény…

Alapvetően tehát nem pszichológust vagy pszichiátert kell keresni, ám ha szakmai segítségre van szükség, akkor az egyéni terapeuták és a családterapeuták egyaránt elérhetőek.

– Kik és miért fordultak eddig a Magyar Családterápiás Egyesülethez? Milyen módszerek mentén tudtak nekik segíteni?https://szocio.atlatszo.hu/2021/06/29/a-homofob-torveny-befagyasztja-az-erto-parbeszedet-a-tabusitas-szetzilalja-az-emberi-kapcsolatokat/