A kollégáim egy része ugyanúgy bepánikolt, ahogy az átlagemberek. Ők is ész nélkül bevásároltak, s kis túlzással magukra húztak két kesztyűt meg három maszkot, ha csak kiléptek az utcára.

Nem mondom, hogy a többségre jellemző ez, de azért elég sokan voltak ilyenek. Ahogy olyanok is, akik a járvány után egyszer csak nem jöttek be a kórházba dolgozni.

– A járvány miatt nem voltak hajlandóak dolgozni?

– Nyilván jogilag a munkát erre hivatkozva a vészhelyzetben nyíltan nem tagadhatták meg. De tudjuk, hogy megy ez. Sunnyogásban, a nemszeretem dolgok alóli kibúvásban világbajnokok vagyunk. Sokan egyszerűen beteget jelentettek, táppénzre mentek, de nagyon kilógott a lóláb, hogy ez csak ürügy. Volt olyan is, aki a járvány előtt tényleg beteg volt, de felgyógyulva visszajöhetett volna, ám inkább maradt végig betegállományban.

– Hányan lehettek ilyenek?

– Akiket én láttam, itt körülbelül egyharmaduk. Ez azért árnyalja a hősiesség, meg a hősként ünneplés propagandaképét. Azért nem volt mindenki hős, akadt bőven közöttünk is, aki megijedt és hazament. Na, ezért se nagyon lehetett itt szakmányban tesztelgetni. Így is sokan kiestek, mások pedig ugye “dezertáltak”, ha a maradékot is leszűrik, aztán ott is kibukik néhány pozitív, akkor ki dolgozott volna itt?

 

– Anyagilag hogy érintette a dolgozókat a megváltozott helyzet?

– Elég rosszul. Nem is a bérünk miatt, azt nyilván ugyanúgy megkaptuk. Persze ez a járványos munka jóval stresszesebb, arra viszont most is ügyeltek, hogy vészhelyzet ide, kockázat oda, lényegesen több pénzt ne kapjál, úgy intézték a beosztásokat.

De nem ez volt az igazi érvágás, hanem az, hogy ezekben a hónapokban a hálapénz és a maszekolás megszűnt, vagyis töredékére csökkent.

Szakdolgozóként nyilván én is kaptam ezt-azt, de az igazi kiesés az orvosoknál jelentkezett. Erről beszéltem: hogy a szűkös hónapok meg a gazdasági válság miatt az egészségügyben sem nagyon lehet ugrálni ezután.

– Az újságírók eléggé a bőrükön érezték a hírzárlatot. Az egészségügyi dolgozókon volt nyomás?

– Nem igazán volt érezhető, csak annyira, mint korábban. Velünk a járványtól függetlenül eleve aláíratták a szerződésünk részeként, hogy belső kórházi ügyekben nem nyilatkozhatunk a médiának. Ezt most én is megszegem azzal, hogy válaszolok a kérdésekre. Az ilyesmit régebben is ugyanúgy szankcionálták, ha észrevették. Például volt olyan eset, hogy egy kolléga egy Facebook-posztja miatt fegyelmit kapott. Valahol ez érthető, minden munkahelyen van szolgálati meg üzleti titok. És ha lebuksz, abból azért lehet gondod.

 

– Nemrég egy orvos névtelenül nyilatkozott a 444-nek, utána a győri kórház főigazgatója indirekt, burkolt módon beazonosította, hogy az illető a győri kórházban dolgozott. Sőt, arra is utalt, hogy tudja, ki az.

– Erről beszéltem, igen. Ha kiderül, az minimum fegyelmi. Meg el tudod képzelni, utána hogy fognak a vezetők rád nézni. Valahogy úgy, mint a győri kórházban.

A kiszivárogtatókat egy intézményben sem szeretik. Akkor se, ha az igazat mondják. Akkor főleg nem.

– Akkor miért vállalta mégis az interjút?

– Azért, mert szerintem fontos, hogy az emberek a zombifilmekből vett hősözés meg hisztizés nélkül lássák, milyen is volt ez belülről. A megszólalásnak van egzisztenciális kockázata, nem tagadom, én pedig nem szeretném a munkámat elveszíteni. Szóval, azért nyilván van bennem is félelem. De azt is fontosnak tartom elmondani, hogy nekem mindettől függetlenül alapvetően pozitív a tapasztalatom. A kollégáim többsége a helyzet kezelését tekintve szerintem nem vizsgázott rosszul.https://atlatszo.hu/2020/06/18/azert-nem-volt-mindenki-hos-egy-korhazi-dolgozo-szubjektiv-jarvanynaploja/