Persze nem mindenki töltötte a felhőtlen szórakozás jegyében az utolsó szabad órákat. Sok helyen a rutinosabb törzsvendégek zárt csoportokba tömörödve álltak, és merev arccal taglalták a lehetőségeket: mit hoz a jövő? Őket elkerülte a karneválhangulat.
Ez volt a pult egyik oldalán. A másikon kezüket tördelő felszolgálók, tulajdonosok, akik késő estig a legújabb közlönyre várva tépkedték a remény margarétaszirmait. Lehet? Nem lehet? Szívből? Igazán? Senki nem tudott biztosat, csak azt, hogy nehéz időszak következik, és minden hiábavaló oldalfrissítés után egyre kevesebb a remény.
Este tíztől aztán fokozatosan elhalkult a belváros: még egy utolsó ital; még egy utolsó megvitatott téma; még egy utolsó poén és az azt követő nevetés; aztán egy utolsó „főúrkéremfizetek”; egy utolsó terminál pittyenés, kasszacsörrenés; egy utolsó elköszönés; egy búcsúzás utáni ölelés. Hosszú ideig utoljára merítkeztünk meg a közösségi élményekben. Most, amíg így kell vigyáznunk egymásra, maradnak az emlékek és a remény. A remény, hogy egyszer véget ér ez a rémálom.https://minap.hu/cikk/keseredes-nevetgeles-es-egy-utolso-kigyorsitas-ilyen-volt-zarast-megelozo-este
