Ezért is fordulhatott elő, hogy a republikánusok simán felsorakoztak egy futóbolond mögött, és hogy legerősebb demokrata kihívója is egy karrierjét egyszer már lezáró, 80 év közeli politikus lehetett. Sőt, a két párt kongresszusi vezetői is elmúltak már 75 évesek, tehát a politika az idősek társasjátékává vált, mert a fiatal tehetségek már nem a politikában akarnak érvényesülni. Az igazán nagy játékosokat már nem a rengeteg kényelmetlenséggel járó, a normális magánéletet ellehetetlenítő országirányítás érdekli, hanem a tech-cégek és befektetési alapok vezetése.
Ezen elmélet szerint az egyetlen különös képessége a Fehér Ház lakójának csak az, hogy annyi atomfegyver fölött rendelkezhet, ami bőven elég a teljes emberi civilizáció elpusztítására – ráadásul éppen Trump kormányzása alatt derült ki, hogy még ez sem egyértelmű. 2017 novemberében ugyanis John Hyten tábornok, az amerikai atomfegyvereket irányító parancsnok egy kanadai konferencián bejelentette, hogy egyáltalán nem biztos, hogy teljesítenék Trump atomtámadásról szóló parancsát, mert „a katonák nem hülyék”. Az USA nagyon sok magas rangú tisztségviselője jelezte az utóbbi években, hogy féken tartják Trumpot, és nem is ez a megszólalás keltette a legnagyobb sajtófigyelmet az esetek közül, de jelentősége miatt mégis talán ez volt a legkeményebb dac az elnökkel szemben. Hytent egyébként tavaly novemberben előléptették, és azóta ő az egész amerikai hadsereg második embere, a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának főnökének a helyettese. Szóval még atombombázni sem tud egy elnök, csak úgy, a jelek szerint.
Ebben, a politikai hatalom gyengüléséről szóló elméletben is lehet valamennyi igazság, de csak erre fogni az utóbbi évek történetét mégis túlzás: az amerikai elnök ha nem is a világ ura, de azért érdemben képes meghatározni hazája polgárai és sok esetben más népek sorsát is. Erős túlzás lenne azt gondolni, hogy mindegy, hogy mit ugat, a karaván úgyis halad.
Szintén felmerülhet, hogy Trump kormányzásának sikerei tétlenségéből is fakadhattak. Adócsökkentési programján kívül igazából nem piszkálta rendszerszinten Amerikát – de még ez az adócsökkentés sem volt olyan komoly, ahogy Trump hirdette. A csomag leglátványosabb eleme az volt, hogy a társasági adó legmagasabb kulcsát 35%-ról 21%-ra vitte le, csakhogy a bonyolult kedvezményrendszerek miatt az amerikai cégek átlagosan 22% társasági adót fizettek már a reform bejelentése előtt is. És ez volt a legkomolyabb újdonság, amit bevezetett. Az elmélet arra figyelmeztet, hogy Trump kormányzásának első három évében az egész világ gyarapodóban volt, terrortámadás és katonai kihívás sem érte az országot, és egy tervek nélküli ember valójában hagyta csupán, hogy a dolgok menjenek a maguk útján előre.
Folyamatos provokatív kommunikációja miatt úgy nézett ki, mintha állandóan intézkedne, hiperaktív volna, de egyesek szerint valójában olyan volt, mint egy hangosan szirénázó, de sehová sem tartó tűzoltóautó, aminek nyomában a sajtó ugató kutyaként rohant, felerősítve a zűrzavart. Bunkóskodott, beszólt a tudósoknak, a katonáknak, a jogvédőknek, az újságíróknak, gyermeteg módon dicsekedett, zűrzavaros összeesküvéselméleteket terjesztett, de ez csak egy felszínes hablaty volt. Ha rögeszméi gyakorlatiasak lettek volna, ha tényleg akart volna valamit, akkor okozhatott volna sok bajt, de valójában leginkább csak golfozott és twitterezett.
Fő kampányígérete egy fal építése volt a mexikói határon, de még ezt sem fejezte be, több száz mérföld hiányzik belőle, és ahol készen van, ott már Obama idejében is kerítés állt – igaz, most sokkal nagyobb és jobban felszerelt kerítés van a helyén, de új szakasz alig néhány mérföld létesült csupán. Trump tagadja azt is, hogy a környezetszennyezés okozza a globális felmelegedést, és visszavonta a szennyező iparra kivetett adók és korlátozások egy részét, de ennek ellenére is csökkent kormányzása alatt a szén felhasználása az USA-ban, és növekedett a megújulókon alapuló energiatermelés. Hosszan lehetne sorolni a példákat, hogy mennyi minden történt azzal szemben, amit képviselt.
És szokás még egy szempontot említeni, ami árnyalja az elnök sikerességének látszatát: a Trump kormányzásának első három évét kísérő fellendülésnek óriási ára lesz még, ugyanis a GDP 3 százalék feletti növekedésével párhuzamosan az államháztartási hiány rekord magasra emelkedett, és az USA eladósodottabb most, mint valaha.
A 2017-től 2020 elejéig tartó amerikai gazdasági erősödés tehát a legtöbb magyarázat szerint nem Trump miatt történhetett meg. Nem tett Trump semmi olyat, ami érdemben javított vagy rontott volna a helyzeten. Az USA maradt azon a pályán, amin már eleve rajta volt a tízes évek eleje, a legutóbbi pénzügyi válság kezelése óta.
A második nagy kérdés
Ezek szerint Trump nem is csinált semmit, és semmilyen hatása sem volt Amerikára és a világra?
Amiben Trump vitathatatlanul úttörő volt, az inkább a korszellemről, kultúráról és a világrend intézményes rendjének lazításáról szól.
Obama volt az első amerikai elnök, aki a kampányában nagyban támaszkodott az internetre, de ő elsősorban mozgósításra alkalmas technikai eszközként használta. Trump számára ezen túlmenően már tartalmi felületként lett alapvetően fontos, mert általa függetleníteni tudta magát a sajtótól. Lényegében saját műsort csinált, amit fenntartott a kampány után is. Ő lett az első világszinten is jelentős politikus, akinek alig volt szüksége közvetítő eszközökre és személyzetre, mert a lényeget, a kreatív tartalmat személyesen tudta létrehozni és tízmilliókhoz eljuttatni. E tartalom természete hozott igazi újdonságot az amerikai politikába, és e tartalom hatása lehet Trump legfontosabb öröksége.
Az 1960-as évektől a 2010-es évekig a demokratikus világban a tekintélyek megkérdőjelezése, a méltóságteljes intézmények lebontása, alapvetően egy progresszív-balos program volt, és nyitottabb, kritikusabb világot, a jogok kiterjesztését célozta. De Trump idejére egy konzervatív forradalom bontakozott ki, ugyanezt az attitűdöt használva: a semmi sem szent, a minden megkérdőjelezhető hozzáállás a liberális konszenzus tabuit vette tűz alá. A „vélemények szabad piacának” elvéből az „alternatív tények” elve következett, és a racionális érvelés fensőbbsége helyébe az érzelmes indulatok divatja lépett. Ezt nem Trump, hanem a mindenkinek könnyen hozzáférhető internet tette lehetővé elsősorban, de Trump lett az első amerikai elnök, aki kifejezetten erre a hangulatra építette fel politikai identitását.
Trump a progresszívok relativista megközelítését a konzervatívok javára használta fel, és olyan kimúltnak tetsző eszméket hozott vissza a politikai fősodorba, mint a tudományos érvelés és a racionalizmus megkérdőjelezése, és a hiedelmek, előítéletek elismerése. Illetve ezeken keresztül sokakban felszabadította a világ ellen tiltakozó hozzáállást, egy olyan konfúz dacot, amihez nem tartoznak tervek, csak kötekedések.
Ebben az újkonzervatív forradalomban nincs igazi ideológia, és még csak rendszertagadás sem, hanem egy misztikus, egy pontosan sosem meghatározott dicső múlthoz való ragaszkodásra épül. Azt mondja, hogy MAGA, azaz Make America Great Again („tegyük nagyszerűvé újra Amerikát”), de azt sosem árulta el, hogy mihez képest legyen újra nagyszerű Amerika, melyik az a korszak, amikor nagyszerűbb volt az USA, és abból a korszakból mit kellene feltámasztani, ami már nincs. Ezt már mindenki úgy egészíthette ki a maga ízlése, vágyai szerint, ahogy csak akarta. Aki a feketék polgárjogi harca előtti időkbe vágyott vissza, az ezt képzelhette bele az üzenetbe, aki meg az 50-es és 60-as évek robbanásszerű életszínvonal-emelkedését, az meg erre tekinthetett vissza lelkesen.
Ez a nosztalgikus, de valójában tartalom nélküli jelszó keveredik egy értelmiségi-ellenes attitűddel, amit elit-ellenességnek állítanak be, de valójában legfeljebb az elit véleményvezéreinek, ideológusainak egy részével, a kultúra tekintélyeivel van csak baja, és nem azzal az elittel, amelyik a vagyonával praktikus befolyással is bír. Hiszen Trump maga is ennek az elitnek volt a tagja világ életében, és kormányában szinte mindenki vagy magas rangú tiszt, vagy óriásvállalatoknál csúcsvezető volt a kinevezése előtt, de legrosszabb esetben is szenátor. A Trump-kormány kevés újító intézkedése mind a gazdasági elit helyzetét javította, hiszen adók csökkentéséről, a környezetvédelmi előírások lazításáról és a szociális támogatások kurtításáról szóltak, miközben a tőzsde egymás után döntötte a rekordokat. A Trump-féle lázadás csak attitűd, üres indulat, de a társadalmi berendezkedéshez nem kíván hozzányúlni, és nincs konkrét ellenségképe sem.
Még Észak-Korea diktátorát is hol gúnyolta, hol pedig magasztalta Trump, aktuális kampányaihoz illesztve a véleményét róla. Az önmagáért való hergelés a trumpi politika kulcsa.
Ez azért tűnik veszélyesnek, mert a felszabadított indulatok előbb-utóbb célt találnak, és egy kifejezetten destruktív szándékú, gyakorlatiasabb vezető irányítása alatt már képesek lehetnek komolyabb károkat is okozni. Trump néha úgy beszélt, mint a 20. század zsarnokai, de közben nem viselkedett zsarnokként. Hőzöngött, nagyokat mondott, de alig változtatott a törvényi kereteken. Viszont hozzászoktatta a népét ahhoz, hogy lehet ilyen attitűddel is kormányozni, és ebből az attitűdből könnyen következhetnek autoriter változtatások. Trump nem az amerikai demokráciát, hanem annak immunrendszerét rombolta.
A 21. századra bonyolulttá vált a világ megismerése. A 2008-as gazdasági világválságot például olyan pénzügyi konstrukciók okozták, amelyeket sokszor a konstrukciókat alkalmazó jogászok és közgazdászok sem értettek teljesen, a szabályozásukra megválasztott politikusok pedig alig, a választók elsöprő többsége pedig egy kicsit sem. A technológia gyorsabban fejlődik, mint hogy az emberek meg tudják emészteni a változásokat, és ez általános bizalmi válsághoz, a kiszolgáltatottság élményéhez vezetett sokakban. Ezzel párhuzamosan a társadalmi felemelkedés lehetőségei is szűkültek, mert megfelelő kompetenciákkal ebben a bonyolult világban hiába lehet gyorsan előre jutni, ha e kompetenciák megszerzése drágává és nehézzé vált, és így kevesek számára hozzáférhető. Az innen fakadó frusztráció sokak számára ellenszenvessé tette a globalizáció hozta változásokat, különösen annak kulturális hordalékait; illetve vonzóvá tette a „régen minden jobb volt” gondolatát.
Ezt az életérzést tudta Trump remekül felhasználni. Erre az indulatra építette a teljes kampányát – Tegyük nagyszerűvé újra Amerikát – úgy téve, mintha Amerika éppen hanyatlana.
Holott az USA hadserege uralja a világ tengereit, és így egyetlen nagyhatalom a Földön, amelyik bárhol képes lecsapni; a nyelvén társalog egymással a világ; a valutájában számol el mindenki; és hétköznapjaink legfontosabb eszközei jórészt amerikai cégek termékein alapulnak. Mindehhez képest az, hogy Oroszország elfoglalt egy félszigetet a Fekete-tenger északi részén, ahol addig is ezerszám tartott katonákat, nem olyan komoly fejlemény. De még az sem az, hogy Kína a világ első számú összeszerelő üzemévé vált, és ebből látványosan meggazdagodott, és most elkezdte fitogtatni az erejét. Az USA-nak vannak komoly belső gondjai, és erősödő riválisai is, de válságban biztosan nem volt Trump színre lépésekor.
Trump kormányzásának a hatása a világra leginkább abban érhető tetten, hogy az USA önzőbb és elvtelenebb külpolitikát hirdetett. A legtöbb konfliktusa a saját embereivel is emiatt volt, Mattis, McMaster, Tillerson de még Bolton is ilyen ügyek miatt veszekedett vele addig, amíg ki nem rúgta őket. Pedig a felsoroltakat az Obama-kormány idején mind héjáknak tartották, akiktől az USA jó hírét és (relatív) szelídségét féltették. Ehhez képest mostanra az amerikai baloldal is mértéktartó hősökként ünnepli őket, ahogy ünnepelte a nemrégiben elhunyt John McCain szenátort is, aki a 2007-es kampány idején Obama republikánus kihívójaként még egy agresszív imperialistának számított a progresszívok univerzumában. De Trump bőven túltett rajtuk azzal, hogy felmondott nehezen kitárgyalt nemzetközi szerződéseket, pocskondiázta az ENSZ-t, az EU-t, időnként még a NATO-t is, és korábban Washingtonban vállalhatatlannak számító diktátorokkal parolázott.
Trump durvaságai részben tudatlanságából fakadtak, még a közelében lévő emberek szerint sem méri fel, hogy mi a különbség a diplomáciai tárgyalások és mondjuk egy New York-i ingatlanról szóló alkudozás között. Úgy ígérte meg például Erdogan török elnöknek az amerikai csapatok kivonását a szíriai kurd területekről, hogy nem vette észre, hogy a közel-keleti háborúkban szerzett legfontosabb amerikai pozíciót adja fel éppen. A hadügyminisztere döbbenetében fel is mondott. Ám az amerikai katonák a mai napig nem hagyták el a vidéket. A rendszer itt is felőrölte, elkente, szétporlasztotta az elnöki szeszélyt.
Mégis, az ilyen gesztusai hozzájárultak ahhoz, hogy az USA-ba vetett nemzetközi bizalom jelentősen csökkent. Ez nem csak a politikusokra, hanem a közvéleményre is érvényes, mindenek előtt Nyugat-Európában. Ugyanígy jelentősen rontotta a nemzetközi intézményekbe és a szerződéseken alapuló világrendbe vetett hitet is Trump politikája.
Ebből a helyzetből Mike Pompeo, a mostani külügyminisztere igyekezett ideológiát is faragni, amikor kimondta, hogy nem egyenlő felek szövetségeként képzeli a világpolitikát – ahogy ezt az Obama-kormány állította magáról – hanem már csak az az intézmény számít, ahol az USA lehet a főnök. A többiben ugyanis a szabályokat be nem tartó renitensek a saját javukra fordítják a puha szerződéseket.
Ez a hozzáállás leginkább Európát hozta nehéz helyzetbe, mert mostanra az EU maradt az egyetlen komoly nemzetközi szövetség, amely az egyenrangú felek szerződésein alapuló, és erőszakmentességet hirdető elvek alapján akarja berendezni a világot. Amerika Trump óta már hivatalosan sem hisz ennek a receptnek a sikerében, és jelezte, hogy az erősebb szava kell hogy döntsön konfliktusok idején, ahogy ez a történelemben általában is volt.
Ezzel párhuzamosan az USA Trump idején még többet költött a hadseregére mint korábban, pedig már addig is többet költött rá, mint az utána következő tíz ország összesen. Továbbá Amerika sokkal vékonyabb hangon követel demokráciát, joguralmat a világ kormányaitól, mint Trump előtt, és az együttműködéseket immár nyíltan praktikus szempontok alapján kezeli. A világ megmentéséről szóló elvek háttérbe szorultak, míg az amerikai érdekek közvetlen képviselete nyíltabb lett. Ez a magyar kormányt kifejezetten jól érintette, hiszen míg a demokrata kormány idején kitiltási botrány volt, és ellenzéki tüntetéseken tűnt fel a budapesti nagykövetség vezetője, addig Trump nagykövete Paul Anka koncertet szervezett, ahol az agg énekes Orbán dicsőítésére énekelte el a My Way című dalt.
Trump a vadnyugat romantikáját és veszélyességét idézte meg Amerikának és a világnak. Provokált, dicsekedett és gúnyolódott, mintha a pisztoly nélkül rettegő könyökvédős szemüvegesek a végüket járnák ebben az új westernben. Hogy ez egy rövid bohózat volt-e, vagy ez az új iránya a világ legbefolyásosabb nagyhatalmának, az talán szerda hajnalra kiderül. https://tldr.444.hu/2020/10/31/trump-indulat-a-vilag-tetejen