LajosGróf Sára dédanyám
Ismerik önök a négy közül valamelyik dédanyjuk leánykori nevét? Ugye nem? Legalábbis a többség biztosan nem. Én nem is ismertem őket, sőt, még a nagyszüleim közül is mindössze eggyel találkoztam, anyai nagyanyámmal, de ő is meghalt 4 éves koromban.
Most viszont kezembe került néhány megsárgult irat, bizonyítvány, ami olyan adatokat tartalmazott, amelyekről korábban nem hallottam. Tudni kell, hogy édesanyám húga gondosan megőrzött minden fontosnak vélt iratot, nemcsak saját születési anyakönyvi kivonatát, a különböző képzéseit bizonyító iratokat, hanem még a szülei, az én nagyszüleim házassági anyakönyvi kivonatát is.
Nagynénémet utolsó heteiben mi ápoltuk. Egyedül élt, rajtunk kívül nem volt más rokona, ezért a temetéséről is mi gondoskodtunk. A szükséges iratokat mind megtaláltuk egy nagy borítékban. Ebben voltak a már említett anyakönyvi kivonatok is. Ezt a borítékot aztán eltettem az íróasztalom valamelyik fiókjába, és néhány hete, amikor rászántam magam, hogy rendet rakok, ismét a kezembe került. Ekkor olvastam el nagyszüleim házasságlevelét, amiből megtudtam, hogy anyai nagyanyám, Szepesi Mária Debrecenben született 1870. október 10-én. Apja, foglalkozása szerint napszámos, néhai Szepesi István, anyja, néhai Szepesi Istvánné, Gyökös Sára. Nagyanyám 1904. november 30-án kötött házasságot Szatmári István csizmadiamesterrel.
Hát innen tudom, hogy anyai dédanyám leánykori neve Gyökös Sára. Az sajnos nem szerepelt az iratokban, hogy ő mikor született, de ha nagyanyám 1870-ben, akkor gondolom, Sára dédanyám legalább 20–25 évvel korábban, tehát nagyjából a ’48/49-es szabadságharc idején.
Bocsánat, hogy ilyen családi, személyes dolgokkal untatom önöket, de ez mind csak a bevezetése, magyarázata annak, amiről beszélni akarok. Nem tudnám megmondani, Miskolcon, ahol élek, hány temető van. A város nagyságához képest aránytalanul sok. Ennek az is magyarázata, hogy több városrész korábban önálló település volt, mind saját temetővel, persze katolikus, református, evangélikus és zsidó temetőkkel. Több olyan is van köztük, amelyekbe már évek, évtizedek óta nem temetnek. Diósgyőrben is van egy kis, mindössze két-három telek nagyságú temető, halottak napján lehet látni, hogy alig néhány síron gyújtanak gyertyát.
Sára dédanyám és István dédapám sírjáról semmit nem tudok. Gondolom, Debrecenben temették el őket, talán a 19. század végén, a 20. század elején. Nagyon valószínű, hogy már nincs is meg a sírjuk, mint ahogy mindnyájunk ősei is eltűntek a korábbi századok homályában. Hiszen éltek őseink minden évszázadban, s ha nem tudjuk is papíron levezetni családfánkat, legalábbis a többségünk nem, valamennyien Ádám és Éva leszármazottai vagyunk.
Ez bizony annyit jelent, hogy elmúlik majd száz, százötven esztendő, de lehet, még kevesebb, és a mi sírjaink is eltűnnek majd. A gyerekeink, unokáink még tudni fogják, hol keressenek bennünket, de a későbbi utódok legfeljebb véletlenül akadnak rá egy születési, vagy házassági anyakönyvi kivonatra, egy megsárgult gyászjelentésre, s talán elmerengenek ők is, vajon hogy éltek dédszüleik, ükapjuk-anyjuk, kik voltak, hogy szerettek, sírtak és nevettek.
A lakásunk ablakából – mi a hatodik emeleten lakunk – kertes házakra láthatunk. Egy kisebb háztömb udvarait, kertjeit nézem, ha reggel kitekintek, milyen az idő. Sajnos már több ház is üresen áll, kihaltak belőle, és az örökösök nem tudják eladni. Pontosan szemben velünk, de egy utcával hátrébb, már legalább tíz-tizenöt éve nem lakik senki. Látásból ismertem csak a házaspárt, akik nagyon szépen megművelték a kertjüket. Sok gyümölcsfa, virág, zöldséges ágyások adtak munkát nekik, és meg is becsülték a termésüket. Mikor megérett az almájuk, hosszú botra erősített hálóval szüretelték le egyenként a gyümölcsöt. Amikor a férfi meghalt, gyerekeik magukhoz vették anyjukat, ne éljen egyedül a nagy házban. Talán már ő sem él, mert ha egy évben egyszer-kétszer látok valakit az udvaron, a kertben, csak a fiatalok jönnek.
A kertben látok összehordott, felakasztott vödröket, rozsdás fémhordókat, kerti szerszámokat, amelyek már több éve állnak ott, anélkül, hogy bárki is kézbe venné őket. Méteresre nőtt a gaz, ahogy a természet újra birtokba vette a kertet, mint annak idején, talán több mint száz, esetleg több száz éve, amikor nem állt ezen a helyen épület, utca, kert. Az elmúlás kertje ez, amely már alig őrzi korábbi gazdájának kezenyomát. Most nem vásárolja meg senki, de egyszer, néhány év múlva lesz új gazdája, aki talán a házat meghagyja, de átépíti, a kertben kivágja az öreg gyümölcsfákat, lebontja a tyúkólat, a kerti mellékhelyiségeket, a garázst, mindent átépít, felújít, és már semmi nem emlékeztet majd a régire, és főleg nem az emberre, aki megteremtette, felépítette, beültette, gyomlálta, öntözte, kapálta, gondozta. A kert túléli az embert, de csak ideig-óráig őrzi meg az emlékezetét.
Sára dédanyám emlékezetét se őrzi semmi, csak ez a sárga papír, amit már ki kellene dobni, hiszen csak a helyet foglalja, semmi szüksége nincs rá senkinek. Mindenféle más papírok, jegyzetek, kézzel és géppel írt fogalmazványok kerülnek a kezembe. Legtöbbről már azt sem tudom mikor, miért írtam rá, mit akartam vele. Már lassan megtelik a papírkosár, egyik sem jelent semmit, széttépem, kidobom. Ezt az iratot, ami igazolja, hogy élt valamikor egy asszony Magyarországon, aki nem tudom, hány gyereket szült, de a nagyanyámat biztosan, akinek aztán – ezt már pontosan tudom – négy gyermeke született, köztük az édesanyám, szóval ezt az iratot visszateszem a borítékba, eldugom a fiók legaljára. Majd ha egyszer valaki végleg kitakarítja és megtalálja, gondolkodhat rajta, ki is lehetett ez a Gyökös Sára.
