Veréb György: búcsú a kispadtól

Veréb György 50

éve viseli a DVTK színeit. Összesen 398 (287 élvonalbeli és 111 másodosztályú) bajnokin lépett pályára, majd közel harminc évig dolgozott a kapusokkal. Idén már nem a pályán, illetve a kispadon

szolgálja szeretett klubját. A közelmúltban pályafutása kezdetét elevenítettük fel, most a pályafutása további állomásairól esett szó. Az interjú a Gólörömben jelent meg először.

Veréb György: búcsú a kispadtól

Borsodi-Lipi

– 1990-től két rövid megszakítással te készítetted föl a diósgyőri kapusok generációit. Honnan tudtad, hogy eljött a búcsú ideje?
– Az élvonalban nem lehet kézzel dobni a kapusoknak a labdát, az nagyon messze áll azoktól az ingerektől, ami egy mérkőzésen éri őket. Éppen ezért általában a kapusedzők rúgnak a legjobban, beleértve a teljes stábot és a játékoskeretet, mert míg egy szabadrúgás specialista is maximum néhány tucat lövést ereszt meg egy edzésen, addig a kapusedző több százat is lőhet. Nekem azonban már nem bírja a térdem. Természetesen szükség van a taktikai felkészülésre, de kapusedzőnek lenni kőkemény fizikai munka. Amellett, hogy tisztában kell lenni az ellenfél taktikájával és az ellenfél kapura veszélyes játékosaival, valamint a pontrúgások hárítására is fel kell készíteni a kapusokat, az edzéseken végig együtt kell dolgozni a kapusokkal. 
A jövőben a DVTK-t képviselem különböző rendezvényeken, legyen az egy éremátadó, vagy legutóbb Szepesi György temetése. Köszönöm a DVTK vezetésének, hogy ilyen idős korban is találtak nekem feladatot!

– Tehát a térd…
– 1964-ben lettem igazolt játékos, azóta folyamatosan benne vagyok a labdarúgásban, ennyi idő alatt elkopik ez-az. Nem dagad be a térdem, a civil életben nem zavar a hosszú sétákat leszámítva, de a fiam (Dr. Veréb Viktor, ortopéd sebész-traumatológus, a DVTK egykori sportorvosa – a szerk.) már ígért protézist. Minden más tekintetben egészséges vagyok.

– Akkor marad a lelátó?
– A szükséges végzettségem megvan, de nincs értelme úgy leülni a kispadra, hogy igazán nem tudok segíteni a kapusoknak. Természetesen most is ott vagyok minden edzésen, minden mérkőzésen, csak nem a pályán, hanem a lelátón. Nagy próbatétel ez számomra, mert nehéz elszakadni a zöld gyeptől és a kispadtól, még akkor is, ha tudom, hogy ami elkezdődött, az egyszer véget is ér.

– Ezt megelőzően mikor ültél legutóbb a lelátón?
– Erre a kérdésre akkor sem tudok válaszolni, ha kapok egy hét gondolkodási időt. Amikor technikai vezetőként, szakosztályvezetőként, majd klubtitkárként dolgoztam, akkor párhuzamosan kapusedző is voltam, ezért a meccseken a kispadon foglaltam helyet. Minden bizonnyal akkor ültem legutóbb a lelátón, amikor kapuskoromban sérülés miatt nem tudtam védeni. Nem tegnap lehetett, de még csak nem is ebben az évszázadban.

– Mi a különbség a kispad és a lelátó között?
– A kispadon nagyobb a feszültség, mégha ugyanúgy szorítok ma is a fiúknak, mint régebben. A lelátóról viszont jobban át lehet tekinteni a játékot, mindent jobban lehet látni, különösen az új, csodaszép stadionunkban. Beteljesült Salamon Jóska vágya – akivel idén ünnepeljük ötvenéves ismeretségünket -, most már én is a régi csapattársakkal (Salamon József mellett Oláh Ferenc, Tatár György, Szabó László és Teodoru Borisz – a szerk.) együtt nézem a meccseket. És persze ott a feleségem is, aki még idegenbe is el szokott kisérni. Rajtuk kívül most már lehetőség van más ismerősökkel is szót váltani, akikkel hét közben nem fut össze az ember, pedig „ezer” éve ismerjük egymást. Ebben a társaságban ki lehet beszélni egy-egy taktikai variációt, támadásbefejezést, mert ránk is igaz, hogy a labdarúgáshoz mindenki ért, és szeret is róla beszélni. Jó érezni, hogy milyen sokan kísérik figyelemmel a DVTK szereplését.

– Nem csak edzőként, kapusként is szép, eredményes, és hosszú kapuspályafutás áll mögötted. Mi volt a titkod?
– Még az edzést is mindig komolyan vettem. Nagyon szerettem védeni, mindent alárendeltem ennek. Csak 176 centiméter magasra nőttem, de ruganyossággal, és kiváló labdafogással igyekeztem pótolni a centiket. Az eredményeket pedig annak is köszönhettük, hogy egy nagyon erős, összeszokott védelem játszott előttem, akik közül Salamon Jóska, Kutasi Laci és Szántó Gabi is válogatott lett. Mondhatom, megkönnyítették a dolgomat. Jó volt velük játszani, bárcsak most is ott lennénk! Ha újra összeállna az a csapat, és újra huszonévesek lennénk, nem is tudom elképzelni, hogy a mai magyar mezőnyből bárki legyőzne bennünket.

– És miért hagytad abba?
– Manapság is ritka, hogy akár egy kapus is profi szinten sportoljon negyven évesen, akkoriban pedig még inkább az volt. Mindig jöttek a fiatalok, és az edzők egy idő után jobban bíztak bennük, nekem pedig nem esett jól, hogy újra és újra bizonyítanom kell. A természetet sem lehetett megerőszakolni, háromszor műtötték a térdemet, végül mégis a vállam akadályozott meg  abban, hogy továbbra is magas szinten védjek. Már aktív pályafutásom során elvégeztem a segédedzői, majd az edzői képzést, és később is megszereztem minden Magyarországon elérhető kapusedzői képesítést.
Kapóra jött 1989 telén Palicskó Tibor ajánlata, aki kapusedzőként és technikai vezetőként bevett a stábjába. Ugyanazon a pályán, ugyanazon csapat sikeréért dolgoztam, ugyanúgy jártam edzésre továbbra is, csak innentől nem nekem rúgták a labdát, hanem én rúgtam. Ez nagyon megkönnyítette a váltást. Persze a kaputól nem tudtam elszakadni, sokáig védtem az öregfiúk között, és a rendőrválogatottal is sok szép sikert értünk el. Majd onnan is kiöregedtem.

– Ígéretesen indult a sportvezetői karriered, sorra vetted a lépcsőfokokat, mégis másfelé vetted az irányt. Ez is egy nehéz váltás volt?
– Valóban dolgoztam később szakosztályvezetőként és klubtitkárként is, Klicsu András irányította a klubot, én pedig a mindennapi ügyeket vittem. Azonban egyre kevésbé tetszett, hogy egyre inkább arról kezdett szólni a feladatom, hogy járjam körbe a miskolci cégeket, és „kolduljak” néhány forintot. És amikor sikerrel jártam, akkor sem tudtam elérni, hogy ennek az összegnek legalább egy részét a fűnyírásra, vagy bármely hasonló technikai részlet javítására fordítsuk. 
Ekkor keresett meg Forgács László megyei rendőrfőkapitány és Tuza László városi rendőrkapitány, hogy sporttisztként csatlakozzak a rendőrség hivatalos állományához. Amikor engedélyezték, hogy kapusedzőként folytassam a munkát Diósgyőrben, akkor nem gondolkodtam tovább a sportvezetői pályafutásom lezárásáról. Ezt a döntést könnyen hoztam meg, mert maradtam a DVTK-nál.