A magyar ellenállás valószínűleg éppúgy meglepi Orbánt, ahogy engem. Orbán azon van, hogy politikáját a velem folytatott személyes konfliktusra fűzze fel. Célpontja lettem kormánya kíméletlen propagandakampányának. Saját magát a magyar szuverenitás védelmezőjének állítja be, engem pedig spekulánsnak, aki valami homályos, ám gonosz összeesküvés keretében azon dolgozom, hogy Európát illegális bevándorlókkal árasszam el.
De Soros szerint „az igazság az, hogy én a Közép-európai Egyetem büszke alapítója vagyok, amely 26 év után a világ legjobb 50 egyeteme között szerepel számos társadalomtudományi képzésével. A CEU támogatásával lehetővé tettem, hogy megőrizze akadémiai szabadságát minden befolyással szemben, beleértve a magyar kormányt, vagy akár az alapítóját magát.”
Két tanulságot vontam le ebből. Az egyik, hogy a nyílt társadalmak megőrzéséhez nem elég a jogállamban bízni: ki kell állni azért, amiben hiszünk. A CEU és az alapítványaim támogatottjai ezt teszik. A létük a tét. De biztos vagyok abban, hogy az akadémiai és egyesületi szabadságért folytatott elszánt küzdelmük végül mozgásba hozza Európa igazságszolgáltatásának lassan őrlő malmát.
Másrészt megtanultam, hogy a demokráciát nem lehet külföldről szállítani. Azt a népnek magának kell kivívnia és megvédenie. Csodálom a magyarok bátorságát, amivel szembeszállnak Orbán maffiaállamának szemfényvesztésével és korrupciójával. És reményt ad az európai intézmények energikus válasza a Lengyelországból és Magyarországról érkező kihívásokra. Az előttünk álló út veszedelmes. De én látom ebben a küzdelemben a lehetőséget, hogy Európa még feltámadhat.
