Otthon osztatlan
iskolába jártam
nyolcvanadmagammal, de Sárközi Lajos tanító
úr becsületesen megtanította nekünk a
szorzótáblát – mereng el a miskolci ház nappalijában,
amikor megszólal a falióra, és
valahonnan előjön egy zsemleszínű vizsla, és
leül velem szembe. – Sajnos a vadászatot
befejeztük, de a közös emlékek ott vannak
mindkettőnk fejében. Tavaly adtam el a puskát,
most már csak itt a kertben cserkelünk.
Meg figyeljük a madarakat. Van egy sündisznócsalád
is, a bokrok alatt laknak valahol,
mi etetjük őket. Teljesen otthon vannak,
néha már mi érezzük magunkat betolakodóknak.
Van egy másik vizslánk is – mutat a
falon egy akvarellre, amelyet a híres Vezényi
Elemér festett –, Kittenberger Kálmán társa
volt. Egy bécsi csendőr ezredes barátom bízta
rám, mondván, ő már öreg, nem fog többet
vadászni velem. Őrizzem én a kincset.
Török Pál 1950 nyarán doktorált, tizenhat
évnyi debreceni szolgálat után fogadta el a
miskolci invitálást, hogy szervezze meg az
idegsebészetet. Huszonöt évig vezette az általa
alapított osztályt, egy nyolcórás műtéttel
búcsúzott. A kisagy hídszögleti hallóidegdaganatát
operálta, sikeresen. De nyugdíjasként
sem hagyta abba a gyógyítást. Hosszú
ideig volt táppénzes felülvizsgáló is, Szikszón
és Kazincbarcikán tizenegy évig rendelt.
Miután az idegsebészet nem pénzes
szakma, Barcikán meg Szikszón kezdett el
pénzt is keresni, amiből aztán jutott arra az
alapítványra, amiért tulajdonképpen meglátogattuk. Teljes cikk itt. https://www.szabadfold.hu/aktualis/komoro_ajandekba
